Bálint gazdának konkrét elképzelése - vágya - volt azzal kapcsolatban, hogy halála után, hol leljen örök nyugalmat. A százéves kertész című könyv utolsó oldalain le is írta mindezt:
„Egész életemet a hűség jellemezte, hűség a hazához, a termőföldhöz. Ez a hűség irányította a gondolkodásomat, amikor mindent megtettem, hogy 1945-ben hazajussak, ez a hűség gátolta meg, hogy 1956-ban itt hagyjam ezt az országot, és ez a hűség késztet arra, hogy azt kívánjam, a hamvaim halmaji földben legyenek majd szétszórva. [...] Francois Villon csodálatos verse, A haláltánc-ballada, Faludy György fordításában teljesen egybevág az elképzelésemmel. Mintha a költő nekem írta volna a sorokat” – fogalmazott a 2019-ben kiadott kötetben, -a mit a Ripost idézett.
Kívánsága után azt is bevallotta az olvasóknak, hogy feleségével, Antóniával nincsenek nézeteltéréseik, leszámítva a temetés kérdését. Az asszony nem volt kibékülve férje akaratával, mert – Bálint gazda szavaival élve – úgy érezte, férje ezzel elvenné tőle a lehetőséget, hogy kijárjon a sírjához a temetőbe.
„Csak reménykedni tudok, hogy a múló idő minden dilemmát felold. Mert: »Változnak az idők, és változunk mi is velük«” – hangzik a könyv utolsó két mondata.
Szavaiból kitűnik, hogy Bálint gazda élete végéig reménykedett benne, hogy a felesége végül megbékél az akaratával, és ha nehéz szívvel is, de teljesíti az utolsó kívánságát.
Hiába. A család döntött: a Fiume úti sírkertben helyezik örök nyugalomra.
