Barátunk, kollégánk, a Kaposvár Most felelős szerkesztője, S. Kovács Zoltán kedden reggel meghalt.
Van, hogy piszkosul összejönnek a dolgok. Mindenki megél ilyet. Van, hogy magunkra veszünk olyan terheket, amelyeket aztán alig bírunk el. Vannak terhek, amelyeket le lehetne és le is kellene tennünk, de valamiért mégsem tesszük le.
Barátunk, kollégánk, S. Kovács Zoltán kedden reggel meghalt. 49 évesen, sebekkel tele, fiatalon. Fiatalon, mi gyakran mégis aggastyánként tekintettünk rá. Mert aki sokat él, sokat tapasztal – akár rövid idő alatt is –, az tudja, mikor szóljon, s mikor hallgasson.
S most mi is hallgatnánk legszívesebben. Hallgatnánk, mert nehéz mit mondani.
Hallgatnánk, de nem lehet. Nem lehet, mert a Zoli jóval több ember lelkébe égett bele annál, mintsem hogy szótlanul menjünk tovább. Nem hallgathatunk hát miatta sem, magunk miatt sem, és az olvasóink, nézőink, hallgatóink miatt sem.
Zoli tizenhét éve összetörte magát, és összetört másokat is. Megtörtént. Hibázott, bűnhődött. Kevesek vállalják úgy, ahogyan ő vállalta. Vezekelt az utolsó pillanatáig. Kiváló szellemiséggel, de szétroncsolt testtel, megannyi betegséggel, megsérült lélekkel. Tartotta magát, amíg bírta.
A körülötte lévők tudták ezt, Önök, olvasók viszont aligha. Önök a megszólalásain, az általa szerkesztett interjúkon keresztül ismerték őt. A Csiky nem titkolt rajongójaként, a komolyabb hangvételű beszélgetések riportereként.
A kaposvári nyilvánosság értékes embert veszített ma el. Mi annál is többet. A szeretett barátunkat.
Isten veled, Zoli!
