.

Tvrtkohoz odafordult az édesapja és így szólt: "Itt az út vége, meg fogok halni!" Az utolsó kérdése ez volt.. "Mond jó apád voltam? "



"Apámmal, és az Ő kérdésével!

Az a január 3-a hétfőre esett. Zord, hideg és ködös hétfőre. Ültem a klinika sokadik emeletének kórtermében és fogtam az én Édesapám kezét. Nézett rám hatalmas szénbányász szemeivel, s miközben simogattam a karját, Ő simogatta az én kezemet. Nem voltak titkaink egymás előtt, sosem hülyítettük egymást. Pár nappal korábban azt mondta az én egykor hatalmas termetű bányász apám, hogy "Itt az út vége, meg fogok halni!" 

Pár nappal később már a kórházi ágyán már azt nyugtázta keserédes hangján, hogy "Tudod, annak örülök, hogy nem úgy kell elmennem, mint Géza bácsinak!"

- De ki az a Géza bácsi? - kérdeztem meglepetten.

- Hát a szomszéd ágyon feküdt, idejött a teljes rokonság, hoztak rostos üdítőt, nápolyit, meg egy tollat és egy papírt: Géza bácsi, ezt még alá kellene írnia...

Hát így. 

Minden aki vagyok, az az Apám. És az Ő utolsó kérdése, amelyet négy nappal halála előtt tett fel nekem. A fiának. Így szólt:

-Mondd, jó apád voltam? 

És ott, -bár megfogadtam, hogy nem történhet ilyen, mert bátor vagyok, erős vagyok, kibírom-, nos, ott mégis eleredtek a könnycseppjeim. 

A LEGOBB!- csak ezt tudtam kimondani. Csak ezt, és vele MINDENT!

Öt éves lehettem talán, amikor egy kövekkel megpakolt műanyag dömpert toltam meredek pécsi utcánk, a Mecsek lábában csöndben megbújó Rodostó utca teteje felé. Apukám segíteni akart, mert látta, hogy nagyon kínlódok a dömperrel, de én öntudatosan visszautasítottam. 

- Ezt nekem kell!- mondtam, hogy nem sokkal később már diadalittasan kiabáljam világgá: SIKERÜLT!

Az én apám nem volt tanult ember, nem voltak diplomái, nem beszélt nyelveket. Mégis, ez a hatalmas termetű szénbányász volt a legbölcsebb ember, akivel életemben találkoztam. Megnyugtatott a szerelmi bánatban, fogta a kezemet a bajban, szeretve ölelt, minden pillanatban. 

Sokszor jutott eszembe, hogy vajon ilyen életre és ilyen családra vágyott-e. Tudta-e mi következik azután, hogy azon a bizonyos zenés-táncos etén felkérte a fiatal horvát tanárnőt táncolni... Nem tudom. De volt olyan bölcs, hogy mindig nyugalmat sugározzon. Mindig, minden körülményben.

Iskolás voltam, amikor nagyon sírtam. Sírtam, mert csúfoltak a szébányász Apukám miatt. Azt mondták, hogy sminkeli magát. Mondták mindezt azért, mert a szemredőiben, a ráncok vágta barázdákban megült a szénpor, amelyet onnan kimosni nem lehetett. És akkor az én bölcs Édesapám leültetett és azt mondta:

-Kicsikém, ne sírj, a csúfolódók nem tudják, hogy a híres emberek és a nagyhatalmú politikusok lakásaiban is hideg lenne télen, ha nem lennének szénbányászok! 

Ezzel nyugtatott, ezzel nyugodtam meg. 

Egyszer adott nekem egy könyvet. A Pillangót. Fiatal fiú voltam, amikor rongyosra olvastam az egykori francia fegyenc történetét, aki kalandos útja során bejárta az egész világot. Talán akkor döntöttem el, hogy én is így szeretnék tenni. Látni, megtapintani, megérezni, megtapasztalni, bemutatni. 

Pár évvel később történt, hogy hajnali 4 óra 15-kor baktattam haza valamilyen diákbuli után, amikor talán már lecsúszott egy pohár sör, talán udvaroltam is egy kislánynak. Azért tudom pontosan, hogy 4 óra 15 lehetett, mert ahogy mentem az utca teteje felé, jött velem szemben az én Édesapám. Jött, ahogy minden reggel, hogy elérje a buszt, amely aztán István aknára vitte, minden egyes hajnalban. Az utca közepén megölelt és megpuszilt, mint mindig, amikor találkoztunk. Én pedig majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Belém hasított a gondolat, hogy Apám megy a föld mélyére, hogy én megtehessem azt, amit megtettem: önfeledten szórakoztam. 

Azóta a hajnal óta van bennem a kétkezi munka feltétel nélküli tisztelete. Most már én is -túl több ezer hajnali kelésen-, ha kell pék vagyok és varrónő, esztergályos és kőműves... de mindenekelőtt szénbányász! 

Álmodozó voltam és kalandozó. S mit látott belőlem, a fiatal felnőttből az én Apukám? Azt, hogy este a Híradóból tudta meg, hogy élek-e még az ostromgyűrűben. Hogy Édesanyám sírva mossa a véres nadrágomat, miután eltalált egy gránátszilánk, s miután hosszú idő után kijutottam a blokádból. Hogy megvertek egy börtönben. Hogy követek egy hős magyar doktort a félelmetes lepratelepre. 

Maradt Neki az aggódás és a félelem. És akkor leültem Vele a konyhában. Bocsánatot akartam kérni mindenért. Az aggódásért és a félelemért. Meg akartam neki magyarázni, hogy vissza kell mennem az óvóhelyre, vissza Magyarországról az akkori Jugoszláviába, mert ha én nem vagyok, más nem fogja beolvasni a magyar híreket a helyi magyaroknak. Nem fogja tudósítani a világot arról a borzalomról. El akartam mesélni, hogy én is félek, de mennem kell, bocsásson meg nekem. Meg akartam kérni, hogy ne tiltsa ezt meg nekem. 

És akkor az én Apukám azt mondta: "Menj, mert neked tényleg menned kell. Csak vigyázz, hogy ha hazajössz, ne legyen rajtad több lyuk, mint most, amikor visszamész a háborúba!" Nem nevetett. Én sem. Megöleltük egymást és meg is pusziltuk. Ahogy azon a hajnalon, 4 óra 15 perckor, a Rodostó utca közepén, Pécsen. 

Apukám nem érte meg fiaim világrajöttét. Benjaminom születése előtt meghalt. Végakarata szerint bányászegyenruhában temettük, s a koporsó a Bányász Himnusz hangjaira ereszkedett alá. 

Két évvel később megszületett a fiam. Esténként jó éjszakát kívántunk mindenkinek, így Sanyi papának, az Édesapámnak is. Kicsi fiam egyszer meg is kérdezte, hogy hol van az a bizonyos Sanyi papa, akit sosem látott. Mondtam neki, hogy Sanyi papa már a csillagok közt él, Ő az egyik csillag. Bem is kérdezte Benjaminom, hogy melyik csillag. 

- Hát a legfényesebb, az Esthajnal csillag!- vágtam rá azonnal. Onnantól minden este elköszöntünk az Esthajnaltól is...

Pici volt még az a gyerek, amikor mentük Pécsre, ahová sötét éjjel érkeztünk meg. Fiam a város határában álló hipermarketnél ébredt, majd az égre nézve nekem szegezte a kérdést:

-Mondd, apa, a Sanyi papát nem zavarja, hogy ennek a boltnak a felirata fényesebb nála? 

Könnyeztem a nevetéssel vegyített meghatódottságtól. 

NEM, Édesapámat ez sem zavarta. Őt semmi nem zavarta. 

Évtizedek teltek el. Tettem a dolgomat, hol jobban, hol kevésbé, de hitem szerint mindig kellő akarattal, alázattal és kitartással. Ha egyszer majd megkérdezik, hogy mire vagyok igazán büszke, nem a díjaimat, szakmai elismeréseimet fogom említeni, hanem talán azokat a Szombathelyre, Pécsre, Miskolcra, Törökbálintra és sok más helyre került gyerekkönyvtárakat és játszóházakat, amiket kórházaknak vittem, hogy a beteg kicsik le tudják magukat kötni a rideg környezetben, két komoly műtét között. 

-Mert tiétek a jövő- mondta az apám, és én ezt komolyan vettem. Mielőtt eljöttem ide, a világ végére, vettem még egy gyerekkönyvtárat. A járvány miatt már nem tudtam átadni, ezért mindezt Szilágyi Béla Barátomra, a Baptista Szeretetszolgálatra, és Debreceni Misire hagytam. Most Ők szenek én. Én pedig az apám vagyok. 

Itt vagyok a földkerekség túloldalán. Kezemben a Pillangó, mellettem fiaim. Megpróbálok mindent megadni nekik. Mindent, amire nem volt lehetőségem, és meg akarom óvni őket sok olyantól is, amin én keresztül mentem. Maradjon nekik a szörnyű háború, Csernobil, a népirtás, a lepratelepek és Észak-Korea csak távoli mese. 

Mégis, elvittem őket árvaházakba Haitin és Srí Lankán, hogy az ő meséjük vége boldog legyen. Ne éljék át a szenvedést, de segítsenek mindazoknak, akiknek az jutott a mindennapokra.  

A fiaim tudják mi az a sárpogácsa. Láttak éhező árvákat, szenvedő felnőtteket. És most megérdemlik, hogy a legjobbat és a legtöbbet kapják tőlem. Nem pénzben és luxusban, hanem kalandban, érzelmekben és tapasztalatban. 

Egyetlen vágyam maradt. Az, hogy amikor majd nagy sokára felteszem nekik a kérdést, amit a szénbányász a halálos ágyán feltett, akkor hasonló legyen a válaszuk. 

-Mondjátok fiúk, jó apátok voltam?

és álmomban az szerepel, hogy azt mondják: 

- A legjobb!

Sosem tudnám megtagadni sem népemet sem népeimet, és a hazámat sem. És tudnotok kell, hogy Ti hatalmas örömet okoztatok mindig is nekem. A zsúfolt mozik, színházak, sportcsarnokok leírhatatlan erőt adtak nekem, és az én Édesapám engem alázatra és hálára nevelt. 

Hamarosan kiderül, hol is vagyok valójában, én pedig leszek számotokra riporter, tudósító, pék és esztergályos. Én leszek a Ti szénbányászotok, aki mindent megmutat. Mindent, amire csak képes. Köszönöm, hogy velem tartotok ezen az úton, túl minden határon! Köszönöm, köszönöm, ezerszer is KÖSZÖNÖM!

Barátsággal: Tvrtko

Népszerű bejegyzések

Népszerű bejegyzések

Kapcsolatfelvételi űrlap

Név

E-mail *

Üzenet *

Keresés ebben a blogban

Érdekes cikkek

Érdekességek

Ajánlott bejegyzések

Címkék