Nagyapám minden reggel úgy indult útnak,
hogy tarisznyájába tett egy nagy adag szalonnát,
néhány héjaira bontott lila színű hagymát,
és azt a nélkülözhetetlenül fontos éles bugylibicskát,
amivel nekem faragott cifra fűzfa sípot.
Kenyérszeletből több lapult a zsákban,
mert egyet mindig, de mindig visszavártam,
hisz az volt csak igazán a madárlátta kenyér.
Abban a kenyér szeletkében benne volt az élet,
fáradt két kezének lágy mozdulata,
s mindaz a gőzölgő illat, mi forró kemencékben
az éhes gyermekszájakat csillapíthatta.
Benne volt a tücsökzenék ciripelő hangja,
a learatott búzatáblák katonás sora,
és mindaz az emberi jóság, mi arcán ragyogott,
mikor huncut mosolyával ballagott haza.
Ma már nincsen madárlátta kenyér,
nincsenek katonás glédájú búzatáblás rendek,
az enyészeté lett minden, ami szép volt,
s az is miről ma már csak mesék születhetnek.
