Neked csak egy öreg, ki ráncaitól vénhedt,
kit megviselt a sors, megviselt az élet,
s ki megtanulta már egy emberöltőn át,
hogy ha erőtlenné válsz, nincs szükség reád.
Te csak fáradt arcát látod, karikás szemét,
melyben könnyként csillan a kín, a szenvedés,
s az a jól elrejtett fájdalom, mit titkolnia kell,
hogy emberi mivoltát ne veszítse el.
Mert ő is volt egykoron fiatal és erős,
ki nem hátrált meg soha az akadályok előtt,
hisz mindennap megvívta az életért a harcot,
hogy szerettei előtt ne valljon kudarcot.
Hát ezért nézz úgy reá, mintha hozzád tartozna,
mintha ráncos arca, anyádé, vagy apádé volna,
akit bár megviselt a sors, és megviselt az élet,
de érted és a jövődért mindenen túllépett.
