Kioltott gyertyaláng
– István, átmegyek, megnézem a Marika nénit! – szólok be a szobába a férjemnek, aki éppen az aranyszínű gömböket aggatja fel a tömzsi, alacsony karácsonyfára.
Hátrapillant rám, csendben bólint, aztán mutatóujját a szája elé húzza, állával a szoba túlsó vége felé bök. Jóleső melegség önti el a szívem tájékát, ahogy meglátom a fotelban szunyókáló édesanyámat, ölében az ujjacskáját szopó, békésen alvó kisbabámmal. Néhány percig csak nézem őket, boldog mosoly kúszik az arcomra, aztán halkan kiosonok.
Vastag kabátomba bújva, szapora léptekkel szaladok át a szomszéd házikóig. A kertkapu, mint mindig, most is nyitva áll, a kémény szelíden pöfékeli a füstöt, a régi, fakeretes ablakokból pedig halványan szűrődik ki a lámpa fénye. A csizmámat az ajtóban lerúgom, nem akarom bevinni a havat a konyhába.
Ahogy kinyitom a bejárati ajtót, mennyei illatok csapják meg az orrom. A sült hús fűszeres, fokhagymás illata keveredik a sütemény édes aromájával, érzem a mézeskalácsból áradó szegfűszeget és fahéjat, a fenyő friss erdőillatát, és mindemellett alig észrevehetően, de ott kúszik a levegőben Marika néni illata. Az az igazi, megmásíthatatlan öreg néni illat.
– Csókolom! – kiabálok hangosan, nehogy megijesszem az öregasszonyt.
– Jaj, Julcsikám, gyere csak be! Itt vagyok a konyhában! – kiált vissza.
Belépek, Mariska néni háttal áll nekem, meggörbült hátával éppen a tűzhely fölé hajol, keze alól gőz csap fel.
– Már csak a levest köll befőznöm, és készen is vagyok – mondja, még mindig háttal nekem. – Sütöttem húst, csinyátam krumpipürét, elkészűtek a sütemények is. Savanyút raktam el bőven a nyáron, úgyhogy az is van.
A konyhaasztalra pillantok, amin most az ünnep alkalmából fenyőágakkal díszített viaszkosvászon terítő pihen. Rajta négy teríték, aminek nagyon örülök, mert ezek szerint a néni nem egyedül tölti a karácsonyt. Biztosan jön a fia a feleségével meg a kislányukkal. Még egy egyszerű, fehér gyertya is helyet kapott az asztalon.
– Fel tudta díszíteni a fát, amit Pista behozott magának? – kérdezem hangosan.
– Persze, az bent van a szobában, itt már nem fért vóna el. Menj, nézzed meg nyugodtan, millen lött! – feleli, közben még mindig a gőzölgő levest kavargatja.
Átmegyek a szobába, ahol a kis asztalkán ott díszeleg az aprócska fenyő, amit az én Istvánom vágott ki a néninek. Ágai roskadoznak a csillogó papírba csomagolt szaloncukroktól. Más dísz nincs is rajt, de pontosan így tökéletes. Alatta két csomagot látok, és egy csodaszép, pihe-puha bundájú plüssmackót. A kis Luca biztosan örülni fog neki.
A konyhába lépek, Mariska néni éppen elfordul a tűzhelytől.
– Készen is vagyok. Most már gyühetnek a Péterék. Ollan rég vótak már itt.
– Mikor érkeznek?
– Nem tudom. Most már biztos úton vannak – feleli, közben a falon ketyegő órára pillant.
– Felhívjam őket?
– Fölhívhatod.
Előhalászom a mobilom, kikeresem Varga Pétert a névjegyzékből és elküldöm a hívást. Néhány búgás után meghallom az ismerős hangot.
– Szia, Julcsa – szól bele Péter vidáman. – Boldog Karácsonyt!
– Szervusz, Péter! Nektek is kellemes karácsonyt! Azt szeretném kérdezni, hogy mikor értek ide Eszteregnyére?
– Hát, majd talán huszonkilencedikén. Vagy harmincadikán. Miért kérdezed?
Mariska nénire pillantok, a szívem összefacsarodik.
– Édesanyád már megterítette az ünnepi asztalt. Ő úgy gondolta, vele töltitek a Szentestét.
– Lehet, hogy nem szóltunk neki, amikor utoljára ott voltunk? – kérdezi inkább magától, mint tőlem. – Bükfürdőn vagyunk, befizettünk egy welness-t, itt leszünk egészen huszonnyolcadika estig. Muszáj volt az egész évi hajtás után pihennünk egy kicsit.
Csend telepszik közénk, amit végül én török meg.
– Értem – mondom halkan, közben le sem tudom venni a szemem Marika néni ráncos arcáról. – Akkor most mit mondjak édesanyádnak?
– Hát, nem tudom pontosan megmondani. Szerintem harmincadikán már biztosan odaérünk. De most ne haragudj, mennem kell, Rita hív, hogy menjünk a szaunába. Még egyszer boldog karácsonyt!
– Nektek is. És jó pihenést – súgom, aztán remegő ujjakkal nyomom ki a telefont.
Marika néni kérdőn néz rám.
– Na, mikor gyünnek? Nem ám most meg kihűl a leves!
Nagyot nyelek, aztán kimondom, amit muszáj:
– Nem jönnek ma, Mariska néni. Egy hotelben vannak, pihennek.
Meghajlott háta még lejjebb görnyed, ahogy felfogja, mit mondok. Szürke szeme bepárásodik, gyorsan elfordul, hogy ne lássam. Az asztalhoz lép, elfújja a gyertyát, elkezdi összeszedni a tányérokat. Egyet sem hagy ott.
– Akkor majd hónap megeszik ezt a sok mindent, amit csinyátam – súgja alig hallhatóan.
– Mariska néni, majd csak harmincadikán jönnek – mondom csendesen.
Felém fordul, arcán a barázdák mintha még mélyebbek lennének, mint néhány perccel ezelőtt voltak.
– Akkor hónap se gyünnek? – kérdezi.
A fejemet csóválom.
A néni letakarja a húst, a süteményeket, fedőt tesz a húslevesre.
– Ledőlök pihenni, lányom. Elfáradtam ebben a főzésben – csoszog a fal melletti régi kanapéhoz.
– Mariska néni, inkább jöjjön át hozzánk ma este! Tudja, hogy mi szívesen látjuk. Anyummal elbeszélgetnek, esznek egy jót, babáznak – lépek oda hozzá, de ő már le is ül a kockás takaróra.
– Nem, lányom, menj csak haza – suttogja. – Én elfáradtam.
A sírás fojtogatja a torkom, de tudom: nem tehetek semmit. Hagynom kell a nénit, hogy ezt a Szentestét most fájdalmas magányában vészelje át. Talán majd az imádság segít neki, amit már most mormol, ahogy lassan eldől a kanapén.
– Ha bármire szüksége van, csak jöjjön át – mondom búcsúzóul. Az ajtóból még egy pillantást vetek rá, ujjait éppen összekulcsolja a mellkasán.
Magára hagyom.
Másnap reggel korán kelek, hangtalanul bújok ki az ágyból, magamra kapom a meleg plüssnadrágom és a pulcsim. A friss, ropogós hóban szaladok át a szomszéd házba, ami csendesen pihen a fehér paplan fedte fenyőfák közt.
Óvatosan benyitok, lábujjhegyen lépdelek a konyha felé.
A kockás takarón ott hever a néni, ujjai imára kulcsolva hevernek mozdulatlan mellkasán. Leülök mellé, tenyerem rásimítom a jéghideg, ráncos arcára, aztán zokogva borulok rá. Szorosan ölelem, arcom a nyakába fúrom, és még egyszer utoljára magamba szívjam azt az igazi, szeretettel teli Marika néni illatot.
