"Ma 85 éves egy ember. Nem kérte, de átélte kisgyerekként a II. világháborút. Nem kérte, de 1956-ban, a forradalom alatt csaknem lelőtte egy orosz tank, pedig csak át akart menni az Üllői úton orvosegyetemistaként. Nem kérte, de a megtorlás időszakában látott olyan fiatalokat, akiket a tárgyalásról vittek akasztani.
Belgyógyászként végzett. Évtizedeken át volt megbecsült főorvos. Hét év után mehetett a Merkúrhoz a sárga Wartburgért, majd öt év után a sárga Ladáért. Színt nem választhatott. Ezért nem is kérte. Lett családja, felesége, és négy gyereket felneveltek becsülettel, ma pedig már tizenegy unokájuk is van.
El tudta vinni a családot nyaralni a jugoszláv tengerpartra és Csehszlovákiába. Sokat dolgozott. Rengeteget. Aztán nem kérte, de a többi orvoskollégájával együtt megvált tőle a kórház. A kora miatt. Rendeletileg. Az élete nagy részében cukorbetegekkel foglalkozott. Mikor aztán később a rendelőjének ajtajára is lakatot tettek (nem kérte), egy szoba-konyhás, kis lakásában folytatta a cukorbeteg-rendelést, hiszen a betegeknek szüksége volt rá. Folytatta, ingyen.
Aztán már idős korában elesett. Ugyanabba a kórházba vitték, ahol harminc évig volt főorvos. Nem kérte, így alakult. Már senki nem dolgozott ott a régiek közül. A nővérke pedig nem doktor úrnak, hanem ketteskének hívta. Azóta sem tudja, hogy a felesége félrehívta a nővérkét és nem is annyira finoman jelezte, az ott nem ketteske az ágyon fekve, hanem egy ember, aki 30 évig itt volt főorvos. A feleségével amúgy 58 éves házasok. 1964 óta. Náluk is voltak hullámvölgyek, de ma is együtt vannak. Öregesen, sokszor fáradtan. De együtt. Ma már sajnos nem tud rendelni az egészségi állapota miatt. Egy orvos betegek nélkül… Neki az orvoslás ugyanis valóban hivatása volt, nem pedig a munkája.
Mostanában egyre több Ady-t olvas. Olykor a család előtt is, hangosan. S ha belekezd, két sor után mindig elcsuklik a hangja. Mert Ady annyira mély és mert ő annyi mindent megélt.
Ő, az édesapám. Boldog születésnapot"
