Ismeretlenül, senkinek nem hiányozva, plusz egyként szerepelve a statisztikában. Nagyjából egy év élet jutott volna neked - már ha a kínzást, a szenvedést, a menekülést, a rabságot, a kivégzés árnyékában vergődést életnek lehet nevezni.
5 éve ezen a napon két injekció várt rád az asztalon, a sintértelep épületében. Az egyikben egy chip volt - arra az esetre, ha időben odaérünk érted -, a másikban méreg.
Milyen nagy hőstettnek tűnt megmenteni Téged. Milyen nagy dolognak látszott megszervezni, menhelyeknek telefonálgatni, agyalni, szállítókennelt, nyakörvet és pórázt szerezni, hajnal 4-kor felkelni, 500km-t utazni, menet közben tervet módosítani, megtalálni az egyetlen menhelyet, ahol fogadni tudnak Téged. Milyen nagy tetteknek tűntek ezek akkor, és milyen apróságok voltak ahhoz képest, amit Te adsz nekünk 5 éve.
Amikor 2017. augusztus 8-án rád csuktam a menhely ketrecének ajtaját, abban a tudatban tettem, hogy bármennyire is beléd szerettünk ismeretségünk néhány órája alatt, velünk nem maradhatsz. De ott, akkor történt valami. Valami, ami megváltoztatta az egész életemet.
Ahogy a szemembe néztél sárgásbarna szemeiddel, szinte hallottam a kérdést: akkor most mégsem? Ezért hoztál ki a másik ketrecből, hogy ide kerüljek?
Nem bűntudatot éreztem. Tényleg azt hittem, hogy hozzánk nem jöhetsz, mert nem alkalmasak rá az életkörülmények. De ahogy rám néztél, egy mindent elsöprő erőt éreztem, ami egy pillanat alatt magával rántott, erős, megkérdőjelezhetetlen üzenetet súgva a fülembe: Szard le a körülményeket!
Nem volt visszaút. Nem is akartam, hogy legyen.
10 napig még készültünk az érkezésedre, különféle óvintézkedéseket téve. Teljesen fölöslegesen, mert 5 év alatt nem nyúltál semmihez, nem okoztál semmi problémát, nem tettél kárt semmiben. Amikor először beléptél hozzánk, egyszerűen csak lefeküdtél oda, ahol mintha mindig is feküdtél volna.
Ahogy Otthonra találtál, és sárgásból lágy barnává mélyült a szemeid színe, egy ideig még nem láttam meg a lényeget. Egy ideig még azt hittem, én tanítalak Téged. Milyen fontosnak tűnt az, hogy első szóra jöjj, hogy a lábam mellé igazodva ülj, hogy helyben maradj, amíg nem szólok, hogy póráz nélkül kövess.
Te meg közben csendben, egyetlen szó nélkül, az akarat legkisebb nyomát is mellőzve tanítottál a valóban fontos dolgokra. Szép lassan, türelmesen. Tanítottál elfogadásra, türelemre, tiszta szeretetre, a pillanat megélésére. Tanítottál megbocsátásra, együttműködésre, a fölösleges beszéd mellőzésére. Tanítottál az Életre, és tanítasz most is minden egyes nap.
Amikor a szemeidbe nézek, elmerülök az egész Univerzum bölcsességében.
5 éve még semmit nem tudtál az emberekkel való együttélés játékszabályairól. 5 éve még más kutyákat is féltettünk Tőled. 5 éve még csak reménykedtem, hogy amikor először leveszem rólad a pórázt, nem hagysz itt engem. Te néhány hónap alatt megtanultál mindent, amit tanítani tudtam neked.
És én hol vagyok? Hol vagyok attól az őszinte, tiszta szeretettől, ami benned van? Hol vagyok attól az elfogadástól, amivel a világhoz viszonyulsz? Hol vagyok attól a bizalomtól, amivel mások felé fordulsz? Hol vagyok attól a bölcsességtől, amivel éled az Életet?
Csak a hála van bennem. És a remény, hogy általad egy kicsit azért én is jobb ember lettem.
Boldog születésnapot, Lord.
