A fahéj és a vanília illata betölti a konyhát. Még egyszer átnézem a sajttorta receptjét, pedig már kívülről tudom.
A kezem enyhén remeg, amikor kiveszem a süteményt a sütőből. Kérlek, ezúttal legyen tökéletes.
„Andrei, elaludtál odabent?” hallatszik a férjem hangja a nappaliból. „A vendégek már várják a desszertet!”
Gyorsan felszeletelem a sajttortát, és gondosan friss málnával díszítem. Minden mozdulat precíz – nem akarok hibázni.
A szavai az előző családi vacsoráról még mindig a fejemben csengenek: „Még mindig olyan ügyetlen vagy.
Még egy egyszerű süteményt sem tudsz rendesen felvágni.”
Mély levegőt veszek, és tálcára helyezem a süteményt. A nappaliban Andrei családja ül – a szülei, a húga és annak férje.
Nevetgélnek, beszélgetnek. Az anyóson a szokásos kétkedő pillantása.
„Itt jön a mi mesterszakácsunk!” mondja Andrei gúnyos mosollyal. „Remélhetőleg ma este nem érnek minket meglepetések.”
Leteszem a tányérokat az asztalra, és lesütöm a szemem. Andrei vesz egy falatot, én pedig visszatartom a lélegzetem.
„Hmm…” Az arcát eltúlozva elhúzza. „Komolyan azt hiszed, hogy ez ehető? A sajttorta nem lehet ilyen száraz!”
„Sajnálom, én—” kezdek bele, de félbeszakít.
„Mennyire nehéz lehet megjegyezni egy egyszerű receptet? Mindig mondom neked – 160 fok, nem több! Még egy idióta is meg tudná csinálni, de te…”
Az anyja sóhajt. „Andrei, ne légy ennyire szigorú. Ő legalább próbálkozott.”
„Ez a baj – hogy próbálkozott” – mondja, és félretolja a tányérját. „Talán inkább olyasvalakit kellett volna feleségül vennem, aki tényleg tud főzni.”
A szobában ideges nevetés fut végig. Ott állok, és szorosan markolom a tálcát. Valami megváltozik bennem – csendesen, de határozottan.
„Hozom a kávét” – mormogom, és kimegyek a konyhába.
Ahogy a csészéket a tálcára teszem, a kezem enyhén remeg. Egy gondolat ismétlődik a fejemben: Meddig még? Mennyi az, amit még el tudok viselni?
Aznap éjjel a tükör előtt állok, és figyelem a tükörképemet. Az arcom sápadt, a vállaim megereszkedtek.
Hol van az a lány, aki egykor a szerelemről és a boldogságról álmodott?
A nappaliból hallom, ahogy Andrei telefonál:
„Igen, képzeld, megint elrontotta a desszertet. Nem tudom, mit kezdjek vele… Mintha csak egy falhoz beszélnék.”
A tükörbe nézek, és hirtelen minden világossá válik. Egy döntés kezd formálódni bennem – egy olyan, amit már régen meg kellett volna hoznom.
Elég volt. Ideje változtatni.
Másnap reggel, miután Andrei elmegy dolgozni, elkezdek csomagolni. Gondosan, módszeresen.
Egy rövid üzenetet írok, és leteszem a konyhapultra. Aztán fogom az útlevelemet, és kilépek az ajtón.
Nem nézek vissza.
Néhány órával később egy reptéri kávézóban ülök, és kávét kortyolok. Egy egyirányú repülőjegy hever mellettem.
A telefonom rezeg – üzenetek Andreitől, a húgától, az anyjától. Nem válaszolok.
Amikor Barcelonába érek, könnyebbnek érzem magam, mint évek óta bármikor.
Hónapok telnek el, és új életet kezdek. Pékiskolába járok, spanyolul tanulok, új barátokat szerzek.
0Egy nap kibérlek egy kis boltot, és elkezdem árulni a saját süteményeimet.
Egy reggel, amikor egy tökéletes sajttortát húzok ki a sütőből, megcsörren a telefonom. Egy e-mail egy kiadótól:
**„Kedves Maria, érdekel minket a története. Beszéljünk a megjelentetésről.”**
Elmosolyodom. Ki hitte volna, hogy a küzdelmeimből egy könyv születhet, amely másokat inspirál?
Aznap este a teraszomon ülök, és nézem a naplementét a tenger felett. A levegő sós és szabad. A telefonom ismét rezeg – egy üzenet Andreitől:
**„Még mindig szeretlek… Kérlek, gyere vissza.”**
Nem válaszolok. Ehelyett becsukom a szemem, és mélyet lélegzem.
**Először érzem magam igazán szabadnak.**
És tudjátok mit? Továbbra is fogok sajttortát sütni. De mostantól – csakis saját magamnak.
