Ez egyike volt azoknak a nyugodt, csendes délutánoknak, amikor az ember ellazul, körülvéve a hatalmas mező csendjével és a levelek finom susogásával. Nekidőltem a teherautónak, élveztem a nap melegét és a magányt, és arra gondoltam, hogy megosztok egy apró pillanatot a napomból a férjemmel. A teherautó tökéletesen mutatott a fák hátterében, ezért gyorsan készítettem egy képet, és gondolkodás nélkül elküldtem neki.
A válasz szinte azonnal megérkezett, és nem az volt, amire számítottam.
„Ki van a tükörképben?”
Összeráncoltam a homlokom, újra elolvastam az üzenetét, nem értve, mire gondol. Senkit sem láttam. „Milyen tükörképben?” – válaszoltam, egyre növekvő aggodalommal.
„A hátsó ablakban. Valaki ott van” – írta vissza, és a hangneme hirtelen komolyabb lett.
Hevesen dobogó szívvel megnyitottam a képet, és ráközelítettem, a hátsó ablak tükröződésére összpontosítva. Először azt hittem, hogy csak egy fényvisszaverődés, talán a fény játéka vagy a fák árnyéka. De minél tovább néztem, annál inkább összeszorult a gyomrom. Volt ott egy alak – egy homályos körvonal, egy emberi alak közvetlenül mögöttem. Minél tovább figyeltem, annál ismerősebbnek tűnt a sziluett. Egy férfi kalapban, akinek arca árnyékba burkolózott.
Elállt a lélegzetem. Pontosan olyan volt a kalapja, mint amilyet az exem szinte állandóan viselt.
Kirázott a hideg. Hiszen egyedül voltam, nem igaz? Nem láttam senkit, amikor a képet készítettem, a mező üres volt – csak én és a teherautó. De ő ott volt, kétségtelenül elég közel ahhoz, hogy a tükörképben megjelenjen. Hogyan lehetett ez egyáltalán lehetséges?
Megpróbáltam megnyugtatni a férjemet egy gyors üzenettel: „Biztos csak egy árnyék vagy valami a háttérben. Egyedül voltam.” De még én is éreztem a bizonytalanságot a szavaimban.
A válasza tele volt bizalmatlansággal: „Ez nem úgy néz ki, mint egy árnyék. Úgy néz ki, mint ő.”
A gyomrom összeszorult az idegességtől. Pontosan tudtam, kire gondol, és ez teljesen irreálisnak tűnt. Mintha a múltam lopakodva beszivárgott volna ebbe a csendes délutánba, és olyan módon lepett volna meg, amit nem tudtam megmagyarázni. Lehetséges volt, hogy az exem valahol a közelben volt, és én nem vettem észre? Vagy csak egy szerencsétlen véletlen volt, amely épp úgy nézett ki, mint ő?
A képet bámultam, elemezve az alakot a tükörképben. A testtartása, a kalap – minden túl ismerősnek tűnt. Bármennyire is próbáltam meggyőzni magam arról, hogy semmiség, a nyugtalanság érzése nem múlt el. Mi van, ha tényleg ő volt, valahogy ott ólálkodva a jelenem peremén?
Reszkető hangon felhívtam a férjemet, próbáltam megmagyarázni, elmondani neki, hogy ez csak egy furcsa véletlen lehetett. De a kételyek ott voltak a csendben, ami a vonal másik végén elnyúlt. Amikor végre megszólalt, a hangja távolságtartó és óvatos volt. „Nem tudom” – mondta lassan. „Ez a tükörkép… ez nem tűnik véletlennek.”
Miután letettük, ott maradtam, a képet nézve, amely most sokkal többnek tűnt, mint egy egyszerű pillanatfelvétel a napomból. Az a homályos férfialak a háttérben olyan volt, mint egy árnyék, amely valamit visszahozott a múltból – valamit, amit már rég lezártnak hittem.
Az ezt követő napokban minden megváltozott köztünk, mintha valami elmozdult volna, valami, amit mindketten éreztünk, de nem tudtunk helyrehozni. A tükörképben lévő alak képe ott lebegett felettünk, egy kellemetlen emlékeztető a múltamról, és egy rejtély, amire nem volt válaszom. Próbáltam meggyőzni a férjemet, hogy semmi különös nem történt, hogy egyedül voltam, de a köztünk lévő bizalom megingott, mintha valami alapvetően megváltozott volna egy apró, alig észrevehető részlet miatt a tükörképben.
Ami egy ártatlan fotónak indult, egy közös pillanatnak, hirtelen mindent megváltoztatott, és egy olyan árnyékot vetett ránk, amely elől nem tudtunk elmenekülni. És ebben az apró, nyugtalanító részletben hirtelen ott találtuk magunkat, hogy megkérdőjelezzük azt, amit addig biztosnak hittünk.
