A modern kényelem korszakában, ahol a csavaros kupakok és dugók uralják a piacot, könnyű megfeledkezni azokról az egyszerű, de találékony eszközökről, amelyek egykor kedvenc italainkat zárták le. A képen egy régi üdítőskupak-gyűjtemény látható – egy letűnt kor maradványa, amikor ezek a kisméretű, ám nélkülözhetetlen tárgyak kulcsszerepet játszottak az italok frissességének és szénsavtartalmának megőrzésében.
"Az üdítőskupakok, más néven palackzárók, arra szolgáltak, hogy a szénsavas italokat újból lezárják a felbontás után. Ezeket a kupakokat úgy tervezték, hogy szorosan illeszkedjenek a palack nyakára, megakadályozva a szén-dioxid távozását és ezzel biztosítva az ital pezsgését a lehető leghosszabb ideig. Főként fémből vagy fém és gumi kombinációjából készültek, ami lehetővé tette többszöri felhasználásukat, így praktikus és környezetbarát megoldásnak számítottak annak idején."
A modern zárórendszerek megjelenése előtt az üdítőskupakok elterjedtek voltak. A 19. század végétől a 20. század közepéig használták őket, különösen a koronazár (más néven koronás kupak) 1890-es évekbeli megjelenése előtt. Bár a palackzárók idővel szabványossá váltak az italok lezárására, az üdítőskupakokat továbbra is használták otthonokban és kisebb vállalkozásokban, különösen házi készítésű szénsavas italokhoz.
A koronazár forradalmasította az italok lezárásának módszerét. Ezt az egyszerű, mégis zseniális találmányt William Painter szabadalmaztatta 1892-ben, és gyorsan ipari szabvánnyá vált, leváltva a nagyobb és kényelmetlenebb üdítőskupakokat. A koronazár képessége arra, hogy biztos tömítést nyújtson és könnyen használható legyen, praktikusabb megoldássá tette a szénsavas italok tömeggyártására és forgalmazására.
