A haja kócos volt, régi ruhát és elhasznált szandált viselt.
A kezében egy gyűrött műanyag zacskót tartott, az arcán pedig… fáradt kifejezés ült.
Alig lépett be, két eladó máris kezdte őt suttogva méregetni:
— Úgysem fog semmit venni…
— Biztos csak nézelődni jött.
A nő halk hangon megkérdezte, van-e náluk alkalmi ruha.
Az eladók összenéztek, majd az egyik így felelt:
— Minek önnek ilyen ruha? Itt elegáns dolgokat árulunk.
A nő nem válaszolt. Csak lesütötte a szemét.
De ahelyett, hogy elment volna, tovább nézelődött a polcok között…
Egyszer csak elővett egy piros ruhát. Magához szorította, és elmosolyodott.
— Ez tökéletes — mondta.
Az eladók gúnyosan nézték, míg az egyik odament hozzá:
— Az több mint ötezer peso… ki fogja azt kifizetni?
A nő elővett egy régi borítékot a zacskóból.
És kiöntötte a tartalmát a pultra.
Papírpénzek, érmék, néhány gyűrötten, mások piszkosan.
De ott volt a pénz, pontosan kiszámolva.
Az eladók elnémultak.
— Kinek lesz a ruha? — kérdezte az egyik, már más hangnemben.
A nő, immár könnyes szemmel, így válaszolt:
— A lányomnak.
Ma lenne tizennyolc éves.
A lányomat akkor szültem, amikor már azt hittem, nem lehet gyermekem.
Az orvosok azt mondták, nem fog sikerülni… de Isten mégis megajándékozott vele.
Két hónapja meghalt, de megígértem, hogy a születésnapjára elhozom neki azt a ruhát, amelyik a legjobban tetszett neki.
És ez… ez volt az.
Egy fényképen mutatta, mielőtt elment.
—
Néha ítélkezünk emberek felett anélkül, hogy tudnánk, mit hordoznak a lelkükben.
És ha csak a külsőt nézzük… könnyen elszalasztjuk a legfontosabbat:
A szeretetet, amit valaki még akkor is képes adni, ha már nincs, akinek adhatná.
— Susana Rangel 💄☕️✍️💬
