Amikor Lena megszületett, a tekintetek nemcsak rá, hanem az anyjára is szegeződtek.
Az apa eltűnt, amint megtudta, hogy gyermeke lesz. A szociális munkások kételkedtek. A szomszédok suttogtak. Még a családja is azt mondta neki:
„Nem fogod tudni megcsinálni.”
Carla pedig, karjában a kisbabájával, csak ennyit felelt csendben:
„Figyelj.”
Nem volt diplomája. Nem tudott vezetni. De kétóránként felkelt, hogy megetesse a kislányát, altatódalokat tanult a könyvtárból kölcsönzött lemezekről, és meséket olvasott neki — több szeretettel, mint hibátlan kiejtéssel.
A hűtőszekrényt teleaggatta szorzótáblákkal, aprót gyűjtött tudományos kísérletekhez való készletekre, és amikor Lena megkérdezte, hol van az apja, mindig ezt mondta:
„Nem kell rakéta ahhoz, hogy messzire juss… csak egy jó kilövőállás.”
Tízévesen Lena megnyerte az iskolai tudományos versenyt.
Tizenhat évesen gyakornok lett egy obszervatóriumban.
Huszonegy évesen pedig űrmérnökként végzett — az évfolyam legjobbjaként.
A NASA-nál töltött első napján Lena magával vitte az édesanyját.
Az igazgató kezet fogott Carlával, és azt mondta:
„A lánya az egyik legfényesebb elme, akivel valaha találkoztunk.”
Carla, könnyekkel küszködve, így felelt:
„Mindig tudtam, hogy eléri a csillagokat… de sosem gondoltam, hogy ilyen közelről is látni fogom őket.”
Ma, valahányszor Lena fotót küld az űrből, mindig mellékel egy különleges képet is:
fiatal Carla, sugárzó arccal, használt pulóverben, karjában egy alvó babával.
A világ azt mondta Carlának, hogy nem lehet anya.
De ő bebizonyította, hogy igen… és a lánya ma már az egész világ felett repül. 🌍🚀
