Hatkor ébredtem, pedig az interjú csak tízkor volt. Nem tudtam rendesen aludni. Egész éjjel azt ismételgettem, amit anya tanított: nézz a szemébe, fogj kezet határozottan, mosolyogj.
– Jó napot, Tamás Herrera vagyok, és a raktári segéd pozíció miatt jöttem – gyakoroltam a fürdőszobai tükör előtt, miközben megigazítottam a kék nyakkendőt, amit apa vett nekem erre az alkalomra.
Anya bejött a szobámba, miközben a hétvégén vett fekete cipőt húztam fel.
– Nagyon csinos vagy, drágám. Nagyszerűen fog menni.
– És ha elrontom, anya? Ha nem kedvelnek meg?
– Tamás, nézz rám – mondta, miközben két kezébe fogta az arcomat. – Felelősségteljes, pontos és szorgalmas vagy. Bármelyik cég szerencsés lenne, ha téged alkalmazhatna.
Alig ettem reggelit. Az idegesség összeszorította a gyomromat. Háromszor is átnéztem a mappámat: önéletrajz, raktárkezelői tanfolyam bizonyítványa, ajánlólevél a műhelyből, ahol a gyakorlatomat végeztem. Minden megvolt.
Negyven perccel korábban érkeztem a céghez. Nem akartam kockáztatni a forgalom miatt. Az épület nagy volt, az üvegei csillogtak a napfényben. Leültem a recepció bőrfotelébe, ami furcsa hangot adott minden mozdulatnál.
– Tízre van időpontom Ramírez úrral interjúra – mondtam a recepciós hölgynek, akinek rövid haja volt, és megállás nélkül gépelt a számítógépen.
– A neve?
– Kovács Tamás.
A képernyőre nézett, összehúzta a szemöldökét.
– Várjon ott. Szólítják, ha ön következik.
Vártam. Ránéztem az órára: 9:45. Tökéletes. Fejben újra átfutottam a válaszaimat. „Szeretek csapatban dolgozni. Nagyon rendszerezett vagyok. Gyorsan tanulok, ha türelmesen elmagyarázzák.”
Tíz óra öt perckor felálltam és odamentem az asztalhoz.
– Elnézést, mindjárt én következem?
– Már mondtam, hogy várjon – válaszolta anélkül, hogy rám nézett volna.
Visszaültem. Fél tizenegy. Háromnegyed tizenegy. Tizenegy húsz. A váróterem folyamatosan megtelt és kiürült más jelentkezőkkel. Láttam, ahogy emberek mennek be az irodákba, és mások jönnek ki – mosolyogva vagy csalódottan.
Fél tizenkettőkor ismét odamentem.
– Elnézést, asszonyom, de tízre volt megbeszélve az időpontom...
Ezúttal rám nézett. Felsóhajtott.
– Hadd nézzem meg.
Gépelni kezdett, olvasott, és az arckifejezése megváltozott. Valami a sajnálat és a zavar között.
– Nézd, fiam... nem is tudom, hogy mondjam. Itt az áll, hogy a jelentkezésedet... elutasították. Már kedden.
– Elutasították? De... megerősítették az interjút. Megvan az e-mail.
– Igen, nos, néha előfordul az ilyesmi. Sajnálom.
– De Ramírez úr nem fogad? Még öt percre sem? Sokat gyakoroltam...
– Nem fog jönni, drágám. Már mondtam. Sajnálom.
Úgy éreztem, mintha megmozdult volna a föld alattam. Mintha az egész épület megdőlne.
– Rendben van – suttogtam, miközben eltettem a mappát. – Köszönöm.
Lassan indultam kifelé, mintha a lábaim nem engedelmeskedtek volna. Leültem a bejárat lépcsőjére. Nem akartam sírni, de a könnyek maguktól jöttek. Minden az erőfeszítésért. Hogy anya esténként segített gyakorolni. Hogy apa megtanította, hogyan kell megkötni a nyakkendőt. Hogy korán keltem, legszebb ruhámat vettem fel, és időben megérkeztem.
És még annyi tisztesség sem volt bennük, hogy értesítsenek.
– Jól van, fiam?
Felpillantottam. Egy idősebb úr állt előttem, felgyűrt ujjú fehér ingben, aktatáskával a kezében. Aggódva nézett rám.
– Igen... vagyis, nem igazán. Interjúra jöttem, de elutasítottak anélkül, hogy szóltak volna. Másfél órát vártam.
Az úr leült mellém.
– Van önéletrajzod nálad?
Átadtam neki a mappát, nem igazán értettem, mi történik. Kinyitotta, figyelmesen olvasott.
– Raktárkezelői tanfolyam. Gyakorlat a Központi Raktárban. Jó ajánlások – mormolta. – Milyen pozícióra jelentkeztél?
– Raktári segédnek.
Egy pillanatig gondolkodott, majd kivett egy névjegykártyát a zsebéből.
– Én egy élelmiszer-elosztó cég tulajdonosa vagyok. Pont most keresünk embereket a raktári részlegre. Szeretnél holnap háromkor bejönni? Beszélgethetnénk, és ha minden jól megy, akár jövő héten kezdhetnél is.
– Tényleg? – alig hittem el.
– Tényleg. Roberto Campos vagyok. És te?
– Tamás..Kovács Tamás
Kezet ráztunk, határozottan, ahogy apa tanította.
– Itt a címem, Tamás. És gyere, mint ma: korán és ápoltan. Ez máris sokat elmond rólad.
– Igen, uram. Ott leszek. Köszönöm. Tényleg köszönöm.
Amikor elment, néztem a kártyát: „Roberto Campos – Disztribútor.” A könnyek ismét kicsordultak, de most másfélék voltak.
Elővettem a telefonomat, és felhívtam anyát.
– Hogy ment, drágám? – kérdezte.
– Anya... rengeteg mesélnivalóm van – mondtam, és ezúttal a hangom nem a csalódástól remegett, hanem a reménytől.
Ahogy letettem a telefont, felnéztem az égre. A nap vakítóan sütött, a szél gyengéden fújta a hajam. A zsebemben ott lapult a névjegykártya – kicsi volt, mégis nehezebb, mint bármi, amit addig tartottam: a bizonyítéka annak, hogy a világban igenis vannak emberek, akik látnak minket, nemcsak néznek.
Aznap megtanultam valamit: néha az ajtó, ami bezárul előttünk, csak azért csukódik be, hogy a megfelelő helyen kinyíljon egy másik.
És én készen álltam átlépni rajta.
