Ő volt az anyám, aki el akart vetetni, de a keresztanyám észrevette, és mentőt hívott. Inkubátorban hagyott, majd hazament. Amikor végre hazavihetett, és azon a napon meg is kereszteltek, az intézet elvett tőle, mert éhen haltam volna. Három évbe telt, mire elértem azt a súlyt, amellyel kiadhattak a papának. Mindent végig tudtam, éreztem.
Egyszer sem látogatott meg a csecsemőotthonban, mert apámmal és a testvéreimmel együtt kiment Amerikába. A nagyszüleim majdnem hároméves koromban magukhoz vettek és felneveltek. Néha eszébe jutottam, és küldött egy csomagot, amit a mormonoktól kapott, nem saját maga vette. A lánytestvérei azonban elhordták a saját gyerekeiknek, így nekem nem jutott belőle. Amit viszont a rokonaim gyerekei levettek, azt elhozták falura, hogy majd elhordom. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a nagyszüleim nyugdíjából nem tudnak ruházni a saját fiuk és a magukhoz vett unokájuk mellett.
Amikor a papám meghalt – Fertőrákoson nőttem fel –, a mamát a három gyereke otthonba akarta adni, de én nem engedtem. Haláláig ápoltam, és még a sírját is én csináltattam meg helyettük.
Mindezt azért írtam le, mert hazugságokat hallok a saját unokatestvéreimtől és az anyámról, aki kint eldobta a fiútestvéreimet. Nem tekintem édesanyámnak. Amikor kint voltam nála a lányommal, és nem azt tettem, amit akart, kidobott bennünket. A rendőrökkel kérte vissza mindazt, amit addig adott – vagyis amit a mormon egyház adott –, és megvádolt azzal, hogy elloptam az ékszereket, amelyek rajtunk voltak, pedig a rendőrök látták azokat. Anyámat minden utolsónak elmondták.
Amikor hazajöttünk, a testvérei felháborodtak. Aki mellé állt, annak elküldte azokat az ékszereket, amelyeket tőlünk elvett. Istennek hála, a szomszéd befogadott minket négy napra, és mindent megadott.
Három testvérem van, de csak az öcsémmel tartom a kapcsolatot. A két nővérem – mint az anyám – ők is eldobták a gyerekeiket. A nővéreim azt hiszik, hogy anyánk a mennyben van, de ez nem igaz. Apám a mennyben van, láttam, és még a halála előtt bocsánatot kért tőlem, de az anyám soha nem kért bocsánatot. Mégis én voltam az, aki egy héttel a halála előtt megálmodtam, hogy el fog menni.
Ő volt az anyám, de az édesanyám a mama volt, az édesapám pedig a papa, és ezen soha senki nem változtatott. Ezért kérem a rokonaimat, hogy ne terjesszenek hazugságokat. Ha nem tudják, min mentem keresztül, kérdezzenek meg.
Az anyám csak papíron az anyám, valójában nem tekintem annak. Világéletében hamis ember volt, hamis szeretettel. A bátyámat otthonba adta, és ott is halt meg. A két nővéremmel együtt azt sem tudták, hová temették. Az öcsémet örökbe fogadták sokadik gyerekként, és ő kereste meg anyánkat és a nővéreinket, hogy megtudja, miért nem kellettünk.
