„1991-ben vagyunk, egy fiatal, kétgyermekes családanyáról van szó. Mikor hozzám, a műtőbe behozták, a szíve már megállt. A kérdés itt nem az volt, hogy vajon meghalt-e, hanem hogy mikor halt meg. Tudniillik, miközben a műtőbe szállították, nem volt náluk olyan ellenőrző műszer, amellyel az életfunkciókat követni tudták volna. Elkezdtük az újraélesztést. Ezt természetesen – ugyanúgy, mint a szívműtéteket – nem egyedül végeztem, ez egy tíz-tizenkét tagú csapat munkája, amely csapatnak én vagyok a kapitánya. Negyven perces megfeszített munkával sem tudtuk az életfunkcióit beindítani, azaz a halálból valahogy visszahozni. És én, a kapitány azt mondtam – miközben Istennel és a világgal pereltem –, hogy: akkor most elhagyjuk a hajót.
A miérteket kerestem. Miért kellett ennek a fiatalasszonynak meghalnia és két gyereket árván hagynia? Ennyit ér a tudományom? Most mit tegyek, Istenem? Már kihúzták a csövet a légcsövéből, már az utolsó fázis lett volna, hogy az EKG-kontaktust megszüntessék, mikor kifelé menet a műtőből az ajtó kis kerek ablakán, nem is tudom miért, egy pillanatra visszanéztem. Ebben a másodpercben, mintha láttam volna valamit a monitoron, most már soha nem fogom megtudni, hogy ez egy utolsó szívmozgásból származó elektromos jel volt, vagy csak meglökték a lábát, és ez az elektromos zaj valahogy a monitoron megjelent. Mindenesetre ez a "jel" nekem elég volt ahhoz, hogy a hitem visszajöjjön, hogy él az illető, és hogy meg tudom menteni. Visszarendeltem a stábot, és elkezdtük a műtétet. El kellett felejtenünk, hogy több mint fél óráig eredménytelenül próbálkoztunk az újraélesztéssel. Valahogy el kellett hitetnem a stábbal azt is, hogy nem halottat operálunk. Felnyitottam a szívét. Akkor látszott, hogy az egyenirányító szelepek, a billentyűk olyan súlyosan károsodtak, tehát annyira beteg volt a szív, hogy valószínű ezért nem mutatott a gépen a monitoron semmilyen életjelt. Persze ez csak egy utólagos teória. A műtét alatt végig ott volt a levegőben az a kérdés, hogy: akkor most halottat vagy élőt operálunk? A műtét befejezése után hat órával beszéltem a hölggyel. Ennek már hét éve, és a hölgy azóta is él és jól van. Amint látja, borzasztóan veszélyesek mindenhol a dogmák, a beidegződések, de leginkább az élet és halál mezsgyéjén.
Tarthatatlannak tartom azt, hogy az emberi életért való küzdelmet pillanatokhoz, percekhez kössék. Sok ember, érzésem szerint azért hal meg, mert az egyetemi tankönyvekben még mindig azt olvashatják az orvostanhallgatók, hogy három perc után nem érdemes újraélesztést végezni, mert az már maradandó agykárosodást okoz, és hat-hét perc után a szív sem újraéleszthető. Ezt a dogmát mindenki megtanulja és elhiszi, bár számtalan ellenpéldával találkozik élete során. Ezek természetesen a tudomány mai állása szerint megalapozott tételek, csakhogy tartok tőle, hogy a tudomány az élet számos területén vajmi keveset tud. Egy mondattal válaszolva a kérdésére, azt tudom mondani: nem érzem magam olyan tudás birtokában, hogy meg tudnám biztonsággal állapítani az élet végének és a halál kezdetének a pillanatát. Ezért aztán biztos elkövettem többször azt a hibát is, hogy halotton végeztem az újraélesztés manővereit.”
(Dr. Papp Lajos)
Még az utolsó lehetséges pillanat után is lehet egy pont, amikor minden megváltoztatható.
