A Göncön élő Vágási Józsefnét megviselte az élet, de az unokái és dédunokái fényt hoznak az életébe.
Október az idősek hónapja. Ilyenkor majd minden településen köszöntik a szépkorú embereket. Van, ahol műsorral kedveskednek nekik az óvodás és iskolás gyerekek, az önkormányzat pedig megvendégeli a nagymamákat és nagyapákat. Ilyenkor köszöntik a község vagy a város legidősebb lakóit is, jó egészséget és még sok-sok boldog évet kívánva nekik. Az azonban ritkán tudható meg az ünnepségekről szóló tudósításokból, hogy maguk az idős emberek hogy érzik magukat, mennyi bánat vagy öröm van a szívükben, hogyan telnek a mindennapjaik, és hogy mi a legfőbb kívánságuk.
Boldog gyermekkor
Épp ezért látogattunk el a napokban a Göncön élő, 74 éves Vágási Józsefné Marikához. Volt idő beszélgetni mindenről, múltról, jelenről, de még a jövőről is. Marika már a kapuban várt bennünket, csakúgy, mint a kis fekete kutyája. A ház előtt gyönyörű szőlőlugas, tele szőlőfürtökkel, arra várva, hogy leszüreteljék őket. A kisszobában ültünk le beszélgetni, persze maszkban és ügyelve a távolságtartásra, hisz járvány van.
A beszélgetés kicsit nehezen indult, hiszen Marikánál még soha nem jártak újságírók, szokatlan volt számára ez a helyzet, de aztán kikerekedett élete története. Mint mesélte, Göncön született, itt is élt mindig. Melegség önti el a szívét, amikor a gyermekkorára gondol. Mert szerető szülők nevelték őt és két fiútestvérét. Az édesapjuk alapította a téeszt, majd téesz-elnök volt, így a család soha semmiben nem szenvedett hiányt. Marika, mint mesélte, 15 évig az egyháznál dolgozott, azután a gönci gyermekotthonban. Nagyon szerette a nehéz sorsú gyerekeket. Először az otthon konyháján kapott munkát, majd gyermekfelügyelőként dolgozott.
A szomorú édesanya
Életének azonban sok szomorú epizódja is van.
– Negyvenéves voltam, amikor a férjem meghalt. Később pedig, tíz év leforgása alatt a három fiamat is elvesztettem.
Marika szemeibe könnyek szöknek, még mindig elviselhetetlen fájdalmat érez gyermekei halála miatt. – Betegek voltak. Cukorbetegség és egyéb. A Jóisten elszólította őket, de inkább azt mondanám, hogy megváltotta őket, hiszen szenvedtek, fájdalmaik voltak – teszi hozzá az asszony szemeit törölgetve. Majd kicsit vidámabban folytatja. – De azért nekem ad a Jóistenke erőt. Mert én is beteg vagyok, sok gyógyszert szedek, de mégis itt vagyok, szeptemberben töltöttem be a 74. évemet. Örömet és erőt a 7 unokám és a 3 dédunokám ad. A legidősebb fiamnak két gyermeke született, ők Kisgyőrben laknak, ott élnek a dédunokáim is. A középső fiam két lánya Miskolcon él, a fia pedig Göncön. A legkisebb fiam gyerekei is itt vannak Göncön, Palcsika és Pannika. Az unokáim törődnek velem, eljönnek, meglátogatnak, a névnapomon és a születésnapomon köszöntenek. Tehát igazából nem vagyok egyedül – mondja már sokkal derűsebben Marika, megjegyezve –, olyan jó érzés, hogy valakit még tudok várni. A nagy bánatom mellett ez a nagy boldogságom, hogy mindig benéz hozzám valamelyik unokám.
A kívánság
Marika elmeséli azt is, hogy amikor nem volt járvány, akkor mindennap elment a Sziget Gondozóházba, ahol találkozott a város többi idős emberével. Beszélgettek, jól érezték magukat együtt. Most azonban nem lehet közösségbe járni. A gondozóház dolgozói azonban rendszeresen látogatják az idős embereket.
– Itthon elfoglalom magam. Kiveszem a szekrényből a ruhákat, aztán visszateszem, rendezgetek. Elmegyek a boltba, ha piaci nap van, akkor a piacra. Csak a lábam ne fájna! Már nem tudok annyit menni, mint azelőtt – panaszolja.
Az ágyán ott az Észak-Magyarország, kérdezzük, mióta hűséges olvasónk. Marika elmeséli, hogy még az édesapja fizetett elő az újságra, aztán a férje, majd a fia vette át az előfizetést. Végül ő, mert nagyon szereti a lapot, minden sorát elolvassa.
Végezetül elárulja a kívánságát is.
– Az unokáimnak és a dédunokáimnak kívánok jó egészséget. Magamnak szintén, hogy még sokáig örülhessek a gyerekeknek!
