.

Csernus doki üzent mindenkinek, aki fél a vírustól. Így lehet megnyugodni, és nem félni a járványtól..



Ismét új könyvvel jelentkezik dr. Csernus Imre pszichiáter. A Jaffa Kiadónál november 16-án megjelenő írás, a Főnix üzenete, hogy a járványtól sújtott időszak kiváló lehetőség a megújulásra, feltéve ha elvégezzük az ehhez szükséges, sokszor fájdalmas belső munkát.

Mázlink volt, hogy az évek óta vidéken élő pszichiáterrel Budapesten tudtunk találkozni: ezen a héten ugyanis csak egy napot töltött, intézkedett a fővárosban, majd beszélgetésünk után rögtön indult is vissza az Eger környéki nyugiba. A Babkába jó negyedórával korábban érkeztünk mindketten, így kényelmes kávézásra is futotta az időnkből. Dr. Csernus fekete, tej és cukor nélküli presszója mellé csak információt kért. Milyen kávét is iszom? Bányai? Jó lesz. Szerintem nagyon finom – nyugtáztam én. Jó savakkal – hagyta helyben ő. Aztán belevágtunk. 



A járványidőszak elmúlt fél évének lenyomata új könyve, a Főnix. Célja pedig – az én olvasatomban –, hogy a vírushelyzet apropóján elszámolásra, szembenézésre sarkallja az olvasóit. Terápiás értéke volt az ön számára is? Kinek volt nagyobb szüksége erre a könyvre: Csernus Imrének, vagy a leendő olvasóknak?


Én köszönöm, tök jól voltam a karantén ideje alatt, és most is jól vagyok. Amikor elindult ez az egész és lezárták az országot, eszembe se jutott, hogy ezzel foglalkozzak. Amikor azonban nyár elején megnyitottunk, azt láttam, hogy az emberek úgy csináltak, mintha mi sem történt volna. Elképesztő hedonizmussal vetették bele magukat a dolgokba, mintha túl lettünk volna az egészen. Orvosként tudtam, hogy ennek még nincs vége, és majd csak nyár után jön a neheze. Akkor jutott eszembe, hogy jó lenne ez a könyv.


Milyen változásnak kellett volna történnie? Miféle szembesülés lett volna szükséges az elmúlt hónapokban?


Amikor egy krízis a saját életünkre irányítja a figyelmet, a legtöbb ember csak látszólag néz szembe ezzel, nem tanul, és valójában nem változtat az életén. A szembesülés pedig csak akkor jó, ha elfogadom, hogy az egyúttal lehetőség is a változásra.


Mi kellene az érdemi változáshoz, és min kellene változtatni?


Amikor elkezdtem összeállítani a könyvet, eszembe jutott a hét főbűn – ezek adják egyébként a könyv szerkezetét is. Utánaolvastam egy kicsit a témának, és meglepődtem, mert kiderült, hogy volt ám ott egy nyolcadik bűn is, csak elfelejtődött. Ez a bűn a hazugság. Engem már korábban is nagyon érdekelt a játszmák kérdése. Arra gondoltam, hogy milyen érdekes lenne, ha ezt az önbecsapásra vonatkoztatnám, hiszen az is egy jó nagy hazugság, és változtatni csak akkor lehet, ha az ember belátja és megfogalmazza, hogy miben hazudik magának.


Mi lehet ilyen élethazugság? Hogy igazából nem is élvezem a munkám? Vagy hogy a partneremet, akit elvileg nagyon szeretek, annyira mégsem?


Azt mondja nagyon szeretek, látja, ez érdekes. Nekem a szeretet szóban már minden benne van, ezért szerintem nem kell cifrázni, hogy kicsit vagy nagyon, nekem ez furcsa. Én egyébként nagyon szkeptikus vagyok ez irányban. A legtöbb ember nem tudja, hogy amikor szeretetről beszél, akkor egy érzelmi szempontú támaszt keres egy másikban, és a biztonságot hívja boldogságnak. Ahhoz viszont, hogy valóban szeretni tudjak, szükség van önbecsülésre és önszeretetre. Anélkül nagyon nehéz. Ha hazudok magamnak, csorbul az önbecsülésem és az önszeretetem, ha viszont ezen változtatok, szeretni is jobban fogok tudni. Ez bonyolultnak látszik, de valójában nem az. Nem véletlenül írtam le a könyvben is: a megoldások egyszerűek.


Erre azért sokan azt fogják mondani, hogy a Csernusnak persze hogy egyszerű. Neki könnyű tudatosnak lenni, hiszen ez a szakmája. Mindenkinek ennyire egyszerű őszintének lenni magához?


Egyszerű, ha elfogadjuk, hogy az önmagunkhoz való őszinteség fájdalommal is járhat. Csakhogy a 21. század embere nem akarja elfogadni, hogy valami fájjon. Mert az kellemetlen, és attól félni kell.


Ezzel szemben ön azt írja a könyvben, hogy még a halálfélelem is legyőzhető. Hogyan?


Önnek miért vörösödik a nyaka?


Izgulok a beszélgetés miatt – mégis először beszélgetünk mi ketten. És kicsit azon is, hogy mivel korábban kezdtük, fotós kollégám a vége előtt ideér-e.


És? Én is most beszélgetek magával először, mégse izgulok. Ha nem ér ide a fotós, akkor majd kénytelen lesz leutazni vidékre, hogy képeket készíthessen, ezen nem kell izgulni.


Szóval a halálfélelem. A halállal egész gyorsan konfrontálódtam, amikor meghalt a nagyapám, akit nagyon szerettem. Később elmentem az orvosira, ahol szintén találkoztam a halállal, de az érzelmileg nem érintett meg. Viszont amikor orvos lettem és elhunyt az első betegem, az már nagyon. Mindeközben észrevettem, hogy kétféleképpen halnak meg az emberek. Nagyon kevés nyugalomban történő halált láttam, és elkezdtem gondolkodni, hogy miért van az, hogy a betegségek ugyanolyanok, a lefolyás ugyanolyan, az egyik ember számára mégis tragédia az elmúlás, a másiknak meg nem.


Na, látja, közben megjött a fotós is. És maga ezen izgult? Maga hány éves?


39.


Tehát majdnem 40?


Majdnem 39. Lazábbnak kellene lennem?


Sokszor használja a kell, kellene szavakat, ami szerintem a belső bizonytalanság szimbolikája egy megfelelési kényszerrel ötvözve. A megfelelési kényszer mögött mindig van egy önbecsapás és hazugság.


Hogy érti?


Képzelje el, ha valaki önmaga életében valamiért nem vállal felelősséget, akkor abban az életben van egy hazudozás önmagának. Az önbecsapás viszont kizárja az önszeretetet. Ha nem szeretem magam eléggé, akkor szeretetre lesz szükségem, és a szeretetéhség kialakítja a megfelelési kényszert.


„Arra jöttem rá, hogy akik nem vállalnak felelősséget, (...) azokban a belső frusztráció és elégedetlenség folyamatosan fokozódik.”

„Arra jöttem rá, hogy akik nem vállalnak felelősséget, (...) azokban a belső frusztráció és elégedetlenség folyamatosan fokozódik.”


Értem. Visszatérve a halálfélelemhez...

Nem tudtam az okát annak, hogy sokszor ugyanazok a klinikai tünetek vannak, egyesek mégis vergődve halnak meg, mások meg nem. Éreztem, hogy itt az utolsó gondolatokkal van valami. Szaporodnak a mi lett volna, ha típusú kérdések. Mi lett volna, ha ezt vagy azt megtettem volna, ha éltem volna? Ez a frusztráció a végén kulminálódik. Amikor pedig az ember ott van saját magával és érzi, hogy leketyegett, hogy vége van, ahelyett, hogy elfogadva élné meg, jön a vergődés. Az emberek a legtöbbször vergődnek a végén.


Mit lehetne tenni, hogy a vége ne legyen ilyen nehéz? Lehet ezen dolgozni?


Igen, az ehhez szükséges megnyugvást még életünkben lehet kialakítani, ezt hívják belső békének. Mi az, maga puskával jött?



Népszerű bejegyzések

Népszerű bejegyzések

Kapcsolatfelvételi űrlap

Név

E-mail *

Üzenet *

Keresés ebben a blogban

Érdekes cikkek

Érdekességek

Ajánlott bejegyzések

Címkék