"Én azt nem értem, mi lenne a jó megoldás? Létezik?
Engem ez stresszel halálra!!!!
Ha tanítunk, nem jó. Ha nincs maszkunk, nem jó. Ha van maszkunk, az sem jó. Ha fertőtlenítünk, nem jó a kezének. Ha nem tesszük, az sem jó. Ha kint van az udvaron tesi, nem jó, mert az nem is tesi. Ha bent, teremben, az se jó. Ha játszik az udvaron, miért nem tanulunk. Ha tanulunk, miért nincs levegő meg játék. Ha tüsszög, köhög, miért jön. Ha csak tüsszög, köhög, miért nem jöhet? Ha oktatunk, miért nem marad mindenki otthon. Ha digi oktatás van, miért nem megyünk a suliba. Ha a tanár csak a feladatot küldi, nem is tanít. Ha a tanár skypol pl, akkor mit képzel, nincs net, nincs eszköz és ennyi időt nem lehet gép előtt tölteni, nincs ennyi szoba. Ha van suli, edzés, találkoznak, kontakt. Ha nincs, akkor magányos.
Ez mind nem az én mondatom. Ezt MIND szülők mondták.
Most kérdem Én, a pedagógus, aki egy ideje felfeszültem a szivárvány két végére, hogy akkor tudjuk-e mit szeretnénk?
És van-e nekem is családom? Van-e önálló gondolatom? Van-e félelmem? Van-e segítségem? Van-e alapbetegségem? Van-e a férjemnek vagy a gyerekemnek? Van-e neki munkája? Lehet-e ő home offisban, míg a mi gyerekünk is esetleg otthon van? Képesek vagyunk-e egymást folyamatosan helyettesíteni? Ingyen?
És! Képesek vagyunk minőségi munkát végezni most is. Képesek vagyunk mosolyogva bemenni, most is. (Kijönni már nem mindig.) Képesek vagyunk meghallgatni, próbáljuk megoldani. Tudunk beszélgetni, játszani, mókázni.
De Én nem vagyok képes csak másfél méterre magamhoz engedni egy gyereket, ha meg szeretne ölelni. Nem vagyok képes egész nap maszkban folyamatosan beszélni, miközben a gyerekek nem látják az arcom, annak rezdülését, a mosolyt, és nem vagyok képes egész nap emelt hangon beszélni, hogy az utolsó sorban is hallják.
És nem vagyok képes lassan ennek az emberek közti háborúnak a színtere lenni. A folyamatos bántásnak, megszólásnak, tiszteletlen felénk fordulásnak. Végtelenül bánt az a mondat, ami a karantén slágere lett: akkor most adjuk a szülőnek a pedagógusok fizetését, mert ők tanították a gyereket. (erre tudnék ellent írni, iskola időben, amikor szülő nem végzi a kötelességét, és a pedagógus helyette, akkor adjuk neki a családipótlékot?!? és példát azért nem írok, mert bántó lenne, de sztem mindenki tudna rá mondani az egészen egyszerűtől a szörnyűig)
Mert lehet ezt így, persze. Meg ez a hivatásunk. Nem! A mi hivatásunk a gyermek! Nem a szülők, a társadalom, a rendszer kínjának ránk kiabálása. De tűrjük. Oké. S ha emellett véletlen rossz napom van, dühös vagyok, megbántottak, szomorú vagyok. . . akkor is mosolyogva, türelemmel viseljek mindent. S ha csúnyán nézek, felemelem a hangom, rossz pedagógus vagyok, aki nem ért a gyerekhez. Hiszen ott a sok módszer a kezemben. Hisz mindenki azt várja, hogy az ő gyermekéhez külön is oda forduljak. (differenciálás)
Egyre jobban azt érzem, nem tudok/tudunk megfelelni. Amíg ezelőtt majd 20 éve érték volt, ha korizni vittem a gyerekeket, most megvétózza a szülő, mert veszélyes, mert az övé nem mehet, és az meg szívtelen, hogy álljon a pálya szélén.
Beismerem, minden szakmában dolgozik olyan, aki nem oda való. Itt is. De általuk ítélünk meg mindenkit? Az egytől nem válik mindenki olyanná (a rohadt alma más kategória, bár igaz)
Mi a megoldás? Nem tudom.
Azt tudom, hogy Mi, pedagógusok is érző emberek vagyunk.
Azt tudom, hogy igyekszünk ebben a helyzetben is helyt állni.
Azt tudom, hogy engem ez nagyon bánt, ahogy vélekedtek rólunk, rólam.
Továbbra is hiszek benne, hogy jól csak a három láb stabil, a gyerek-szülő-pedagógus.
Talán, ha nem ítélkeznénk. Ha megpróbálnánk egymást segíteni (igen, a pedagógust is lehet segíteni a szülőnek, nem csak a szülőt a pedagógusnak). A közös pont a Ti gyermekeitek, nem mi. Értük! Csak is értük érdemes!!!!"
