Osztoztak a bicikliken, a görkorikon és az 50 filléres tejporon is, ami egykoron nagy csemege volt.
Régebben minden más volt, sóhajtanak az idősebbek, és néha már mi, negyvenesek is sóhajtunk velük. Bár megtanultunk a mai modern vívmányokkal élni, sokat szeretünk, másokat elviselünk és a legtöbbet alkalmazzuk, azért rohanó életünkben olykor nosztalgiával gondolunk vissza azokra az időkre, amikor még más volt a világ. Hogy jobb vagy rosszabb, azon kár vitázni, azon azonban, hogy más, nem érdemes.
Kést fentek, tojást jósoltak és hagymaszárat is tapostak régi időkben a nagymamák
A régiek még sok mindent másképpen csináltak faluhelyen. Megvoltak a maguk józan praktikái, szokásai.
Régen az emberek nyitottabbak voltak. Különösen a falvakban, ahol tényleg el lehetett mondani, mindenki ismer mindenkit. Nem csak a közvetlen szomszédot, vagy az utcabelieket, hanem a település nagy részét. Az emberek együtt jártak vasárnaponként templomba, majd a férfiak utána együtt a kocsmába, s megvitatták a falu eseményeit. A búcsú hatalmas ünnep volt, csakúgy, mint a szüreti bálok, ezeken együtt mulatott kicsi és nagy, öreg és fiatal.
A falubeliek tudtak egymásról mindent: ki, mikor, mit csinál, született-e gyerek vagy meghalt-e valaki. Tudták kihez jöttek távoli rokonok, ki beteg, ki házasodik, de még azt is ha valaki más asszonyára mosolygott. Tudták, még azt is, ha egy család új disznót vásárolt.
Nem csak a felnőttek, a gyerekek is mind ismerték egymást.
Nálunk Jánosházán a falu gyerekei szabadon élték világuk. Csoportokba verődve jártuk az utcákat, a határt, a kiserdőt, a folyót. Többnyire a gyereksereg két részre oszlott, és a két csapat háborúzott egymással. Nem kell komoly csatákat elképzelni, gyerekes kuruc-labanc háborúk voltak, seprűlovakon. Bárhová elmehettünk, miénk volt a világ. A felnőttek ismertek minket, lehet, hogy olykor ránk néztek, de különösebb figyelmet nem kaptunk, a maguk dolgával törődtek. Iskolába aztán már mind együtt mentünk, hiszen nem is volt több iskola a faluban, nem voltak körzetek
– mesélte nekem az édesapám gyerekkorát a ’60-as évekre emlékezve.
Elgondolkodtam a saját gyerekkoromon. Én már városban nevelkedtem, igaz, kisvárosban, a kulcsos gyerekek táborát erősítve. Bár az egész várost nem ismertük, a közvetlen környezetünkben élő gyerekekkel összejártunk. Általában bandákba verődve a poroló vasán lógva vitattuk meg az élet nagy dolgait, azaz, hogy kinél lehetne enni egy zsíros deszkát, vagy azt, hogy gumizzunk-e vagy ugrókötelezzünk.
Akkoriban a gyerekek a lakóhelyükhöz tartozó körzeti iskolába jártak, így természetesen nem egyszer osztálytárs lakott a szomszéd lépcsőházban – de az utcában biztosan legalább fél tucat. Iskola után, hétvégéken vagy a nyári szünetekben elég volt csak kimenni a lakásból, füttyenteni egyet, s máris számtalan kobak tűnt fel az ablakokban, hogy aztán néhány perc múlva találkozzunk.
Évtizedekkel ezelőtt ezelőtt más értékek mentén telt el a gyermekkor. Szép történet következik.
Az unalmat hírből sem ismertük. Osztoztunk a bicikliken, 4 kerekű görkorcsolyákon, de az 50 filléres tejporon is, ami akkoriban az egyik legnagyobb csemegénk volt. Ha valakinél volt véletlenül 6 forint, vettünk egy gombóc fagyit, amit közösen ettünk meg.
Mindig tudtuk melyik szülő van otthon, vagy melyik lakás üres, ennek ellenére időnk nagy részét az utcán töltöttük, együtt. Legfeljebb pár falatot kunyerálni ugrottunk fel csapatostul egyikünkhöz vagy másikunkhoz, főkép, ha orrunk pite vagy süti illatot szimatolt.
Falun a ’80-as években is élt még a szokás, hogy a gyerekeknek megvolt a maga dolga, így iskola után mindegyik ment haza megcsinálni a kiszabott feladatát. Disznót gondoztak, kertet rendeztek, besegítettek a szülőknek. Ha ezzel megvoltak, a hasonló korúak összegyűltek az utcán. A fiúk gyakran rúgták a bőrt – nagyok a nagyokkal, kicsik a kicsikkel. Mindig volt egy ,,főnök” aki csapatot választott, nagy szégyennek számított, ha valaki nem került be egyik csapatba sem. Néha a lányok is játszhattak, ha nem volt elég a fiú.
Ha fel volt ázva a rét és nem lehetett focizni, rúgták a bőrt az utcán, ahol akkoriban még ritkán járt autó, vagy bicikliztek, vagy csak gubbasztottak, rúgták a köveket és szotyiztak – a lényeg az volt, hogy együtt lehettek. Télen pedig akkoriban mindig volt hó, s természetesen egy jó hócsatában minden gyerek benne volt.
Nem az én tisztem eldönteni, hogy az akkori világ volt-e a jobb, vagy ez a mostani, amiben a gyermekem él. Én csak azt tudom, hogy a gyerekek régen még ismerték egymást és a szabadidejüket együtt töltötték. És az jó volt.
