.

Rázuhant a férjemre egy targoncáról, két kétszáz kilós hordó..DE ami ezután történt, azt el kell mondjam Nektek!



Rázuhant a férjemre egy targoncáról, két kétszáz kilós hordó a raktárban, miközben átsétált a helységen. Eszméletlen állapotban bevitték a kórházba.

A férjem meg fog halni. 

Csak ez a mondat dobog üvöltve a fejemben. Zokogva rohanok a főnökömhöz, hogy nekem most el kell mennem a kórházhoz. Elmondom, amit tudok: hordók..., falhoz szorítva, eszméletét vesztette...

Miközben zötyög alattam a villamos és lassan, az őrjítő kétségbeesésben szembesít ismét a sors azzal, hogy senkik vagyunk, eszembe jut, hogy még haza se tudok menni összeszedni ruhákat neki, mert múlt hét végén kirakott minket az utcára a főbérlőnk - kit érdekel a kilakoltatási moratórium meg a pandémia?- és mivel azóta végig dolgoztunk, nem volt még módunk rá, hogy az átmeneti, dohos, ideiglenes albérlet kulcsát lemásoltassuk, az az egy darab, amit kaptunk, a férjemnél volt, mert ő ér haza hamarabb a munkából. 

Eszembe jut, ahogy öt éve mindenünket elvitte a hiteltartozás. Ötven évesen, két becsületes kétkezi munkás ember bármikor az utcára kerülhet. 

Nincs kegyelem.

A férjem megsérült. Vajon beszélek még vele? 

Délután kettőre a kórházhoz érek. Sokan várnak előtte, nem engedik be a hozzátartozókat, nem tudnak semmit mondani.

NEM TUDNAK SEMMIT MONDANI A FÉRJEM ÁLLAPOTÁRÓL.

Órák telnek el így.

Állunk sokan a jéghideg téli délutánon a kórház előtt és nem tudok semmit. Nem tudok bemenni hozzá, mondani neki, hogy itt vagyok, hogy küzdjön, hogy minden rendben lesz. 

Semmilyen tájékoztatást nem kapok. Nem tudom, hogy a férjem életben van-e, s ha igen, milyen életnek néz elébe mostantól?

Nagyon hideg van. Öt órája itt állok.

Tudják, hogy egy kórház előtt mi nincs? 

Egy mosdó, egy WC, melegedő...

Nekünk nincs autónk, néhány ember az autójában ülve várja a híreket. 

Eszembe jut, hogy mi történik, ha lemerül a telefonom? Hogy fognak elérni, ha hívnak a kórházból? 

Itt SENKI NEM MOND SEMMIT. 

Nem tudok hazamenni. Nincs kulcsom. Semmi nincs nyitva, nincs egy kis panzió, ahol a félretett harmincezer forintunkból ma éjszakára megszállhatnék, hisz pandémia van.

A férjem lehet, hogy meg fog halni és én nem tudok ott lenni vele. Mennyire egyedül lehet. 

Csöng a telefonom, az őr a gyárból. Megint dobog a szívem a nyakamban. Újra elmeséli, hogy mi történt és megnyugtat, hogy a férjem összes cuccát összeszedte, megtaláltàk a hátizsákját is és még oda tudtàk adni a mentősöknek. A kantinban talált jeget és a két leszakadt ujját betette jég közé egy zacskóba. Ennyit tudott tenni.

A férjemnek leszakadt két ujja.

Ismét zokogva, felhívom a főnököm, már este kilenc van. Azt mondja, ha bármiben tud segíteni, mondjam, hívjam. Ebben legalább szerencsém van, a munkahelyem a második családom, védőháló, ami a víz felett tud tartani, legalább lelkiekben.

Nagyon fázom. A férjem lehet, hogy meg fog halni, lehet, hogy egy roncs lesz.

A kórház előtt topogok, annyira fázom, hogy már nem érzem a talpaim. Ha sírok, talán nem kell keresnem mosdót. Pedig mostmár nagyon kéne.

Kinyitja az ajtót egy nővér, személytelenül ránk néz, a kisebb tömegre, akik az ügyeletes kórház előtt fagyoskodunk, annak reményében, hàtha.

Egyenként kiabálja a neveket. Megfeszülve várom, talán a férjemé is elhangzik ez alkalommal.

-Tarjássy Gábor!

Remegve lépek oda. Gyorsan, kötelességszerűen sorolja a papírjáról, rám sem néz. Gábor négy ujját amputálni kellett. A másik kezén két ujjat visszavarrtak. Egyéb belső sérülések vizsgálatára várni kell. Következő név.

Gábor él.

Gábor él!!

Most akkor mit csináljak? Nagyon hideg van. Nem tudok hazamenni, nincs kulcsom. A telefonom még kitart, három százalékon.

Éjfél van, nem tudom mit tegyek, hogyan tovább?

Kicsapódik a kórház bejárati ajtaja, nagy zacskókat hoznak. Kiabálják a neveket.

-Kis Ferenc, Tarjássy Gábor!

Odamegyek, átveszem. Bárki odamehetne, mondhatná, az ő hozzátartozója, elvihetné a cuccát, semmit nem ellenőriznek.

Senkik vagyunk. 

Arctalan testek.

A kezemben a férjem holmija. A ruháin ott a vér, a nadrágzsebében cukorka, a hátizsákban a lakáskulcs. Drága szerelmem, tudtam, hogy számíthatok rád!

Hálát mondok magamban az őrnek, hogy volt annyi lélekjelenléte, hogy a leszakadt ujjakat összeszedje, hogy a hátizsákot beadja a mentősöknek.

És akkor eszembe jut, hogy nem mehetek haza. Hát hogy hagyhatnám itt?

Igazából nem tudom miért, de maradok. Valahogy ott tart az is, ahogy kitartóan vár bármilyen hírfoszlányra a többi ott várakozó, aggódó családtag.

HAJNAL KETTŐKOR kicsapódik az ajtó, megint neveket mondanak. Néhány beteg alig élve, megjelenik az ajtóban.

Gábort is odatolják.

Gábor él. Épphogy. 

-Viheti!

Micsoda? Én? Hogy? Nekünk nincs autónk! Belső sérülései vannak! Két hordó a falnak szorította pár órával ezelőtt! Most műtötték! HOGY vigyem haza???

-Következő!

Gábor alig van magánál, ölelgetem óvatosan, iszonyatos fájdalmai lehetnek. Még az arca is beletorzul. Gyógyszert nem kapunk és szóban semmilyen tájékoztatást. Gyorsan átfutom a papírt, amit a kezembe nyomtak. 

A zárójelentésben az szerepel, reggel jöjjünk vissza további vizsgálatokra.

HAT ÓRA MÚLVA REGGEL. És ő nem maradhat itt.

Hogy vigyem haza??? Miért nem maradhat itt?

Mit csináljak, ha rosszul lesz otthon?

A nővér rám sem néz, miközben kétségbeesetten kérdezem.

Csak ismételgeti, reggel jöjjenek vissza.

Egy hete azt hittük az én szerelmemmel, miközben a négy bőröndünkkel jártuk a várost valami átmeneti szállást keresve, hogy az a pillanat volt életünk egyik legnagyobb mélypontja, nomeg ugye a hitel bebukása ...

Pánikolok. 

Hogy megyünk haza? A főnököm hívása megtöri a feszültséget, elmondom mi a helyzet, lehet lemerül a telefonom. 

Azt mondja, hívjak taxit, majd ő kifizeti. 

Áldott legyen a neve.

Hazaérünk, Gábornak óriási fájdalmai vannak. Nem kapott semmilyen gyógyszert amit hazahozzon, nem kapott fájdalomcsillapítót, mielőtt kilökték a kórház ajtaján.

És csak ekkor veszem észre, hogy nincs itthon fájdalomcsillapító.

Nincs itthon fájdalomcsillapító.

Minden patika zárva. 

Kijárási tilalom.

Óriási fájdalmai vannak!

Nincs itthon fájdalomcsillapító!!

És én tehetetlen vagyok.

Senkik vagyunk.

Nincs kegyelem.

*

*

Történt mindez Budapesten, Magyarországon, 2021. január harmadik hetében.

*

Lejegyeztem, amit elmeséltek, ahogy elmesélték; a neveket és néhány kisebb részletet megváltoztatva.

Népszerű bejegyzések

Népszerű bejegyzések

Kapcsolatfelvételi űrlap

Név

E-mail *

Üzenet *

Keresés ebben a blogban

Érdekes cikkek

Érdekességek

Ajánlott bejegyzések

Címkék