.

Búcsú egy hajléktalan férfitól, aki a testvérem volt..



Édesanyám egy nagy szerelmi csalódása után nem sokkal férjhez ment, majd megszülte Feri bátyámat. A mostani történetem róla szól, az ő tragédiájáról, ami az én tragédiám is, annyi különbséggel, hogy a traumáinkat különbözőképpen éltük meg, mások voltak a megküzdési stratégiáink, képességeink. Egy hibát követtünk el: nem együtt, egymást segítve éltük túl a családunkban bekövetkezett veszteségeket. Olvasónk, Mester Era vallomása. 

Hallgattunk, nem beszéltünk, ahogy az elvárható volt a családtagjainktól. A titok, a tabusítás azonban remek eszköz arra, hogy beteggé váljunk, és eltávolodjunk egymástól.


A hajléktalanság társadalmunk kirívó problémája.


Egyetlen anya sem szül hajléktalan embert a világra. (Kivéve, aki maga is hajléktalan.) Annak, hogy valaki azzá válik, komoly oka van.


Gyakran elmegyünk ezek mellett az emberek mellett, rájuk sem nézünk, a segítségnyújtás nem mindenkinél egyértelmű.


Az én családomban édesapám halála után derült ki, hogy Feri bátyám elveszítette a lakását, nem dolgozott, és az utcán élt. Innen kezdődik az én sikertelen küzdelmem a bátyám hajléktalan léte ellen, ami súlyos kudarcba fulladt.


Nem tudom megmondani, hogy a történteket fel lehet-e idővel dolgozni, most még mély a fájdalom, szomorúság van a szívemben és a lelkemben, miközben próbálom megérteni a megérthetetlent.


Feri bátyám halálhíréről három nappal később értesültem, egy régi segítője hívott fel telefonon, ő közölte a hírt. Éppen a Balatonon voltam, ugyanúgy, mint akkor, amikor édesapánk halálhíréről értesítettek. Ugyanúgy a kertben dolgoztam, ugyanúgy nyár volt, és ugyanúgy három nappal később tudtam meg a hírt.


Miután letettem a telefont, erős szívtájéki fájdalmat éreztem.


A gumicsizmát ledobtam a lábamról, berohantam a házba, és torkom szakadtából elkezdtem ordítani.


Hogy utána mi történt, hogy szedtem össze magam, nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy este elkezdtem telefonálgatni, hogy megtudjam, mi történt Ferivel.


A kórház sürgősségi osztályának ügyeletes orvosa távirati stílusban közölte, hogy mikor szállították be, illetve a halál tényét. Megkaptam a patológia és a kezelőorvos számát, így másnap tudtam velük telefonon beszélni. 


„A skarlát betű lemoshatatlanul ott virított a homlokomon: a házasságtörő, aki megcsalja a férjét, ráadásul egy nővel”

 

Felutaztam Pestre, a patológián megnézem Ferit. Ott álltam mozdulatlanul a plexifal előtt, hisz közelebb nem mehettem a Covid miatt. Az arca nyugodt, békés, megkönnyebbült volt, olyan, mintha aludna. Írtam egy búcsúlevelet, de sem odatenni, sem pedig felolvasni nem volt lehetőségem. Megkerestem az orvosát, aki kedves, empatikus volt, kiderült, hogy régebb óta ismerte Ferit.


„Először is fogadja őszinte részvétemet. Feri június 18-én, délután rosszul lett, epilepsziás rohamot kapott, elvonási tünetekkel. Eszméletlen állapotban hozták be a mentők a szállóról. Rövid időre magához tért, de a fáradozásaink ellenére nem tudtuk az életét megmenteni, másnap délután meghalt.”


Annyit kérdeztem, hogy ittas volt -e, amikor behozták. A doktor megnyugtatott, hogy nem.


„Erika, a testvére nagyon beteg volt, szinte elpusztította magát. A COPD-ről (légúti szűkület – a szerk.) és a májbetegségéről tudott, ugye? Na, az utóbbi időben úgy leépült a szervezete, hogy a véráram megfertőződött.”


Ekkor már úgy folyt a könnyem, mint csapból a víz. 


Felálltam, kimentem a folyosóra, a korlátnak támaszkodtam, és feltört belőlem a zokogás.


Nem érdekelt, hogy néznek az emberek, nem érdekelt, hogy esendő vagyok, tulajdonképpen már semmi sem érdekelt. Aztán valahogy összeszedtem magam, elmentem intézni a temetést. Úgy döntöttem, hogy a hamvait hazaviszem, legalábbis egyelőre, amíg lesz elég erőm eltemettetni. De mielőtt ez megtörténne, elmentem, hátizsákba téve a hamvait, és végigjártam az életének a helyszíneit, hogy el tudjon búcsúzni.


Elmentem a Radnóti Miklós utcához, ahová született, be is mentem a házba, körbejártam, majd kimentem a Szent István parkba, ahová oly sokszor kivitték gyerekkorában, majd vissza a Bethlen Gábor utcához, ahol mint család éltünk, aztán a Zsilip utcához, ahol a lakása volt, végül az Árpád hídi aluljáróhoz, ahol hajléktalan emberként tengette a napjait.


A hosszú séta során eszembe jutottak a közös jó, és rossz emlékek.


Olyan ez, mint a kirakós, egyszer az utolsó darab is a helyére kerül. Rájövök, hogy nemcsak nekem fájt édesanyánk, édesapánk, nagyszüleink elvesztése, hanem neki is.


Ugyanúgy átélte az elhanyagolást apánk részéről, ahogy én is, annyi különbséggel, hogy ő csavarogni kezdett, én meg összeszorítva a fogamat, próbáltam kikeveredni az otthonnak nem nevezhető családi fészekből.


Feri ezer szállal kötődött anyai nagyszüleinkhez, talán ők voltak az egyedüliek, akiket elfogadott, tisztelt és szeretett. Nagyapánkkal kölcsönösen istenítették egymást. Érthető is, hisz Feri az ő otthonukban született, és hatéves koráig egy háztartásban éltek. Nagyapánk ikonikus személyiség volt, a fia disszidálása után a várva várt fiú unokájának szentelte a legtöbb figyelmet. Amikor nagyapám meghalt, és tragikus körülmények között, rá egy hónapra a nagymamám is, Feri 14 éves volt. Innen datálódik az ő elveszettsége. Ekkortól kezdett el csavarogni, került rossz társaságba, és kezdett el inni. A tehetséges, jó modorú, udvarias, előzékeny, idegen nyelvet beszélő fiatalember elindult a lejtőn, és innen már nem volt visszaút.


Mind a ketten menekültünk, csak másképp.


Alakulhatott volna másképp is az élete, hisz számtalan lehetőséget, segítséget kapott, de ő nem volt képes változtatni. Tudatosan, szándékosan büntette magát, szimbólumává vált a fekete ruha, mindennapos volt az ivászat, hogy ne érzékeljen, ne tudjon semmiről. Gyakran volt az az érzésem, hogy várja a halált. Ez a mindennapos mámor adott neki nyugalmat. Éveken keresztül próbáltam hatni rá, segíteni neki, de nem sikerült. Ez életem egyik legnagyobb kudarca.


Egyszer egy baráti beszélgetés során, egy általam nagyra becsült, és tiszteletre méltó ember azt mondta: a legerősebb kötelék a testvérek között van. Test és vér: ez a legerősebb, ami létezhet.


Akkor abban a pillanatban nem is tudtam, mennyire igaza van. Most már tudom. Összetört a szívem, mert már nincs itt velem a testvérem.

Népszerű bejegyzések

Népszerű bejegyzések

Kapcsolatfelvételi űrlap

Név

E-mail *

Üzenet *

Keresés ebben a blogban

Érdekes cikkek

Érdekességek

Ajánlott bejegyzések

Címkék