A beszélgetés végén, miután kikapcsolta a mikrofont, a riporter, akit régről ismertem, váratlanul sírva fakadt...


A beszélgetés végén, miután kikapcsolta a mikrofont, a riporter, akit régről ismertem, váratlanul sírva fakadt...



A beszélgetés végén, miután kikapcsolta a mikrofont, a riporter, akit régről ismertem, váratlanul sírva fakadt. 

Csorogtak-csorogtak végig az arcán a könnyek, ahogy megölelt, hüppögve mondta el, hogy nagyon szeret, és nagyon sajnálja, de az interjú, amit készített, mégsem fog adásba kerülni, mert nem kerülhet, mert közben megtudta a szerkesztőjétől, hogy én is rajta vagyok a listán.

Milyen listán, kérdeztem, mintha nem tudnám, erre valahogy összeszedte magát, és mondta, hogy ezt már nem mondhatja el, nincs is lista, így is az állásával játszik, nagyon szeret de…


Nem az első és nem is az egyetlen alkalom volt, amikor kétségbeesett, muszáj-(ön)cenzorokkal hozott össze a sors. 

Ez csak egy kis, fájóan banális történet a sok közül, arról, milyen országot, milyen jövőt épít a hatalom, hogy árulja el egykori önmagát a demokratikus rendszerváltás harcos ifjúsága. 

Nem volna pedig muszáj, csak így kényelmesebb.