Judit élete legtragikusabb pillanatát osztotta meg velünk.
Két éve már. Forrónak ígérkező júliusi reggel volt, a napfény átsütött a halvány rózsaszín függönyökön. Előző nap azt terveztük, hogy fogjuk a bringákat, és a lányokkal eltekerünk a Velencei tóhoz. A francba, túl későn ébredtünk, állapítottam meg, valóságos kánikula lesz, mire összeszedjük magunkat.
Megfordultam, álmosan suttogtam a férjem nevét. Általában ő kelt korábban. Mire kinyitottam a szemem, gyakran már a konyhában volt, készítette a reggelit, a tojás és sült szalonna illata még az álomszuszék gyerekeket is felébresztette. De most csendben feküdt mellettem, és amikor szelíden megérintettem a karját, az hideg volt, mint a jég.
Állítólag életed képei a halálod előtt elvonulnak a szemed előtt. Én csak azt tanúsíthatom, hogy más halála idején is így van. Amikor egy kedves halotthoz nyúlsz, gyorsvonati sebességgel sorjáztak a kiégethetetlen emlékek, mintha egy láthatatlan mozigépész pörgetné őket elszántan a fejedben.
A megismerkedésünk. A szalagavatón történt. Én végzős voltam, ő a legjobb barátnőm bátyja. Felkért keringőzni, utána meghívott egy italra, és többé nem váltunk el egymástól. Kerek huszonöt éven át.
Az első évek. A kényelmetlen ágy a koliban. A rossz jegyek a fősulin. A vad házibulik, amik után egymásba kapaszkodva tántorogtunk haza. A félelem és rettegés az államvizsgától. Mindig, minden vizsga előtt megvártuk egymást, és mindig, minden vizsgára együtt tanultunk.
Az esküvőnk. A harmincfős násznép, a friss, ropogós diploma, a család – anyám nagyon boldog volt, az ő szülei jobb partit szántak volna neki -, a nászéjszaka a vidéki motelban, a használt autós nászút Horvátországban, ahol majdnem leestem egy szikláról, miközben ő fotózott, ahol mindennap órákat úsztunk a hűs öbölben, és ahol igazán szabadnak éreztük magunkat.
A szürke mindennapok, amikor tíz órákat robotoltunk naponta és alig láttuk egymást. Mégis együtt vacsoráztunk minden este, akár zsíros kenyeret, és egyetlen percig nem fordult meg a fejünkben, hogy jobb lenne külön folytatni.
A hiábavaló próbálkozások. A két vetélés, és a rengeteg könny. A négy inszemináció és az első sikeres lombik. Az ikerlányaink tekintete, amikor először a kezünkbe fogtuk őket.
A gyerekek nevelése, amelyben mintaszerűen pendültünk egy húron, s bár apróságokon is képesek voltunk összezördülni, a lányainkat illetően tökéletes volt köztünk az összhang.
nő,gyász
Párkapcsolatom
2020 február 22.
Gyászolom a férfit, akivel viszonyom volt. De mit mondjak a férjemnek?
Viola, a vörös bombázó, aki hónapokon keresztül próbálta becserkészni. Tudom, hogy megkísértette a félrelépés gondolata, de végül nemet mondott. Mi ugyanis fontosabbak voltunk.
Az a rémes éjszaka, amikor légszomjjal küzdött, és nem hagyta, hogy kihívjam a mentőket. Csak múló rosszullét, mondta, és én elhittem, mert nem ismétlődött meg többé.
A hétvégék. Amikor programot csináltunk a lányokkal: kirándultunk, bicikliztünk, társasjátékoztunk. Lili megtanult tőle sakkozni. Kamilla inkább focizott velem. A vizet – a Balatont, a Velencei-tavat, a tengert – mindannyian imádtuk.
A kóbor cicák és kutyák, akiket a gyerekek könyörgésére mind a házunkba fogadtuk. Közülük kettő most is a férjemet várja a kertben.
A mind több munka és a napi harminc szál cigaretta.
Erejét megfeszítve dolgozott, hogy kertes házunk legyen. Aztán azért, hogy tudjuk fizetni a rezsit, a hitelt, a biokajákat. Aztán azért, hogy évente kétszer elutazhassunk. Kértem, hogy lassítson. Nem kell a bio, nem kell a külföld. Az orvos is a fejét csóválta. Néha leszorította a cigit húszra, és elment futni. De csak néha.
A tegnap. Este tízkor szívta el az utolsó cigit. Kimentem hozzá a kertbe, szóltam neki, hogy vegyen fel papucsot, ne mászkáljon zokniban a fűben. Bólintott. Utána lefeküdtem aludni. Ha tudtam volna, hogy ez az utolsó mondat, amit tőlem hall ezen a földön… de nem is folytatom.
S most csak könyököltem mellette az ágyban. Nemsokára fel kell állni és kimenni a szobából, telefonálni kell a mentőknek, beszélni a lányokkal. De egyelőre csak könyököltem, furcsán nyugodtan, és hagytam, hogy az emlékek elárasszák a tudatomat. Az emlékek el tudták feledtetni, hogy mindannyian bomló porhüvelyek vagyunk csupán, amik nevetségesen kevés beléjük telepített program eljátszására képesek, s jobbára csak arra várnak mindvégig, hogy lassan, de biztosan elaraszoljon fölöttük az idő.
Utóirat: infarktus. Ahogy az orvos megállapította. Nem szenvedett (?).Lili szerint néha nagyon szomorú volt, de amikor megkérdezte, mi a baj, csak megsimogatta a fejét. Hogy milyen rejtett gondokat, fájdalmat, múltat, csalódást, terheket nem bírt el ez a szív? Voltak-e láthatatlan súlyok, melyeket én huszonöt év alatt nem vettem észre? Vagy csak a harminc cigarettát kárhoztassam?
