Jó,ha tudod....💔👀‼
Szívinfarktus előzménye!
Egy ápolónő igaz története:
"Körülbelül 10:30-kor szívinfarktusom volt minden előzetes tünet nélkül. Nem
volt semmi előzetes trauma, ami jelezte volna, hogy mi következik be. Kellemes
meleg környezetben üldögéltem egy hideg estén, a cicámmal az ölemben.
Egy perccel később szörnyű gyomorfájdalmat éreztem, olyat, mint amikor sietve
bekapsz egy falat szendvicset és innod kell rá, mert úgy érzed, hogy egy golflabdát
nyeltél le és ez nagyon lassan halad lefelé a nyelőcsöveden és ez nagyon kellemetlen.
Amikor ez az érzés alábbhagyott, akkor a gerincemen apró nyomó érzés szaladgált
végig, felgyorsulva fel-alá, amikor elérte a szegycsontomat. Ez a furcsa érzés
feljött egészen az torkon át és az állkapcsomban kulminált.
AHA, most már tudtam, hogy mi történik, mindannyian hallottunk vagy olvastunk
róla, hogy az állkapocsban érzett fájdalom a szívinfarktus első tünete.
Azt gondoltam magamban, hogyha ez szívinfarktus, akkor nem kellene egy lépést
sem tennem a telefonig sem, de ha nem teszem, akkor senki nem fogja tudni, hogy
segítségre van szükségem, és lehet, hogy egy perc múlva már nem tudok
megmozdulni sem. Így óvatosan felemelkedtem és lassan, a szék karfájára
támaszkodva átmentem a másik szobába és hívtam a sürgősségi telefonszámot.
Mondtam nekik, hogy úgy gondolom, hogy szívinfarktusom van. Ezt azért
gondolom, mert egyre erősödik a nyomó fájdalom a szegycsontom alatt és
kisugárzik az állkapcsomba. Nem voltam hisztérikus, sem ijedt, csak közöltem
a tényeket. Azt mondta a mentős, hogy azonnal küldi a rohamkocsit, és kérdezte, hogy a
bejárati ajtó közel van-e hozzám? Ha igen, akkor nyissam ki az ajtót, és feküdjek
le a földre olyan helyre, ahol a mentősök azonnal meglátnak, ha bejönnek. Én
mindezt megtettem, kitártam az ajtót, lefeküdtem a földre, ezután elvesztettem
az eszméletemet.
Semmire nem emlékszem, hogy a mentősök bejöttek, megvizsgáltak, rátettek
a hordágyra, hívták az ügyeletes kardiológiát, bár egy kicsit magamhoz tértem,
amikor megérkeztünk a kardiológiára, az ápoló fölém hajolt és kérdezett valamit,
valószínűleg azt, hogy vettem-e be valamilyen gyógyszert, de nem voltam képes
felfogni a szavak értelmét, nemhogy válaszolni neki. Újra elaludtam, és nem
ébredtem fel csak azután, amikor a kardiológus már megoperált (betették a
stentet az aortámba).
Tudom, úgy tűnik, hogy mindaz, amit elmondtam legkevesebb 20-30 percet vett
igénybe, mielőtt a mentőket hívtam, pedig a valóságban ez mindössze talán 4-5
perc volt és a mentőállomás és a kórház csak néhány percre van tőlem, sőt a
kardiológust már riasztották, tehát már várt a kórházban, hogy újraindítsa a
szívemet (amely időközben leállt), és a stentet (értágító) behelyezze.
Miért írtam le mindezt ilyen részletességgel? Azért, mert azt szeretném, ha
mindenki megismerné azt, amit én első kézből tapasztaltam.
Legyél felkészülve, hogy ha valami nagyon furcsa megy végig a testedben, nem
a szokásos, férfiakra jellemző tünetek, de valami megmagyarázhatatlan érzések
történnek (ez mindaddig megmagyarázhatatlan volt, amíg a mellkasomba és az
állkapcsomba fel nem ment a fájdalom). Állítólag sokkal több nő hal meg az
első és egyben utolsó szívinfarktusában, mint férfi, mert a nők nem ismerik fel,
hogy szívinfarktusuk van, és gyomorpanaszokra gondolnak, bevesznek valami
savlekötő vagy gyomorrontás elleni gyógyszert és lefekszenek aludni abban a
reményben, hogy reggel jobban fogják magukat érezni. Csakhogy ez nem
történik meg.
Figyelj arra, hogy azt mondom, hívd a mentőket! És ha van rá lehetőséged,
vegyél be egy aszpirint. Az idő nagyon fontos tényező. Soha ne próbálj kocsiba
ülni és elvezetni az ügyeletre, mert veszélyt jelentesz!
Azt se hagyd, hogy
pánikba esett férjed vigyen az ügyeletre, mert ahelyett, hogy az útra figyelne,
azt nézi, hogy mi van veled.
Ne hívd az orvosodat! A házi orvosnak nincsenek a kocsijában azok az életmentő
eszközök, amelyekre ilyenkor szükség van. A mentőknél van oxigén, amire neked
azonnal szükséged van. Az orvosodat később tájékoztathatják az állapotodról.
Fájdalom az állkapocsban ébresztheti fel benned a gyanút!!! Legyünk
óvatosak és felkészültek. Minél többen tudunk a betegségről, annál nagyobb
az esélyünk a túlélésre!”
/Köszönet annak, aki ezt közzétette.
