- A nagyapád egy cukorkával kérte meg a kezemet. Nem volt semmink, féltérdre ereszkedett, és azt mondta nekem:
′′Nekem most semmim sincs, csak egy szem cukorka, de ha akarod, együtt felépíthetjük az egészet."
- És te?
- Kibontottam a cukrot, kettéosztottam és megettük.
Attól a pillanattól kezdve mindent megosztottunk. Elestünk, felálltunk és építettünk. Együtt.
Átéltünk nehéz pillanatokat, sok-sok fáradtságot, de mindig ott voltunk egymásnak.
- Más idők voltak, nagymama.
- Az idő nem változtatja meg azt, ahogyan szeretünk. Ami megváltozott, az az, hogy már nincsenek követendő szép példák.
Most mindentől félnek. Azért nem házasodnak meg, mert félnek, hogy nem tudnak építkezni. Amint összevesznek, elhagyják egymást, mert azt hiszik, hogy találnak egy jobbat.
Mindig a tökéletességet keresik, mintha az létezne. Hiányzik az apró dolgokban rejlő boldogság.
Csinálnak egy jó nagy show-t, több ezer pezót érő gyűrűket vesznek, csinálnak egy csicsás videót a lánykérésről, aztán hagyják elillanni a pillanatot. Az az intim dolog, ami csak két emberre kéne, hogy tartozzon, mindenkivel meg lesz osztva.
Ez az, ami hiányzik nekik.
A bátorság, hogy úgy éljék az életet és a szeretetet, amilyenek, és nem úgy, ahogyan azt elképzelik.
Csak ők, ketten.
Egy cukorka és 71 együtt töltött év. 💕
