Tudom, leginkább az elején:
Anno 2 évet „üdültem” Pécsett kórházban, elég kemény volt, nem is nagyon szeretek róla beszélni, mert olyan megrázó volt, annyi sérülést okozott, hogy töröltem a memóriámból, viszont a mondás igaz itt is: „Minden szarban van valami jó”.
Találkoztam egy 12 éves kisfiúval, Gergővel. Gergő azért volt ott ahol, mert sönt-bevezetés (a felesleges agyvíz a gerinccsatornába vezető műtét) előtt álltak. Gergő Down-szindrómás volt. Gergőtől tanultam a legtöbbet a türelemről, az eredendő jóságról, a becsületről, és az élet elemi zsigeri szinten való szeretetéről, és a küzdelemről. Ha Gergőt nem ismerem meg, akkor én már nem élnék. Gergő jó volt, a szó szó szerinti értelmében. Megronthatatlan, derűs, mosolygós, kedves.
Sajnos nem tudom, hogy mi van vele, remélem jól van! Elsodort minket egymástól az élet, és ez talán így van jól, neki más jellegű harcokat kellett megvívnia, és nekem is. Azt még tudom róla, a műtét sikeres volt, és nem voltak komplikációk.
Gergő után nem igazán találkoztam Down-szindrómás emberrel, de ma igen. Nagyon megrázott a dolog. Kedves volt, nagyon szép, de megrázó. Mondom miért:
Anyukámmal anno egy körforgalom melletti lakásban laktam, a parkoló a lakással szemközt volt, de a körforgalommal sréhen. Előző munkahelyemre meg rendszerint valamelyik céges autómmal indultam reggelente dolgozni, vagy esetenként a saját fostaligámmal indultam.
13 darab céges autó közül mikor-melyikkel indulhattam, lényegtelen.
2 évig -amíg annál a cégnél voltam- majd minden áldott reggel megálltam a körforgalom előtt, és átengedtem Zsófit és az apukáját. Egy Down-szindrómás középkorú (de nem tudom igazán, mert kortalan) nőt, és egy 70 év körüli öregurat, a bácsi maga mellett tolta a biciklijét. Zsófi és az apukája, minden reggel úgy ment át előttem, hogy meg tudják köszönni. És nekem minden reggelem ettől volt szép, mert nagyon kedvesnek véltem, olyan szívmelengetőnek, indokolatlanul derűs lettem tőle. Már-már szertartásosan játszottuk el ezt reggelenként. És már nem olyan idegesen mentem be az alapvetően nagyon szar munkahelyemre, elviselni a nagyon fasz főnökömet, a nagyon fasz kollégákat.
És ma munka után, ahogy indultam a céges postát feladni gyalog, jön velem szemben Zsófi. Már messziről integet nekem, Zsófi tolja a biciklit, furcsálltam. Odajön, és azt hittem ott helyben sírva fakadok a végére:
- Szia!
- Szia!
- Zsófi vagyok, tudod, engem és aput engedted át a zebrán egy csomószor! - mosolyog
- Persze, hogy emlékszem, Te meg apukáddal együtt minden reggel olyan szépen megköszöntétek!
- Igen-igen, apu erre tanított. - és látom, hogy már nem olyan felhőtlen a mosolya.
- Tényleg, apukád merre van, hogy-hogy Te tolod most a biciklit?
- Apu meghalt. Én meg most jövök aputól, a biciklit meg csak azért tolom minden nap, hogy velem legyen még egy kicsit Apu. - látom, hogy nagyon elszontyolodik.
Leblokkoltam, és ösztönből megöleltem Zsófit, nem tudtam mást hirtelen tenni, de szerintem bármilyen megfontolás után ugyanezt tettem volna.
Zsófi elsírta magát a vállamon, próbáltam nyugtatni. Lenyugodott.
Elcsendesült hirtelen a külvilág.
Majd Zsófi könnyes szemmel rám nézett, és csak ennyit mondott:
- Köszönöm!
- Nem! Én köszönöm!
- Megyek is. Szia!
- Szia Zsófi! -bambultam lesújtva.
A sarkon még egyszer visszafordult és mosolyogva integetett..
És én azóta sem tudom helyre rakni magamban a dolgot..
