A nagy napom végre elérkezett. Hónapok óta terveztem az esküvőmet, minden apró részletet tökéletesre akartam csiszolni. A ruhám mesés volt, a dekoráció álomszerű, és a vendégek is elegánsan öltöztek. Vagyis… majdnem mindenki.
A legjobb barátnőm, Lilla, akire mindig számíthattam, és akit gyerekkorom óta ismertem, úgy döntött, hogy az évszázad belépőjét tartja meg az esküvőmön. Nem egy visszafogott, elegáns ruhát választott, hanem egy testhez simuló, merészen kivágott, minden görbületét kiemelő darabot. Amint belépett a terembe, a vendégek elhallgattak. A férfiak szemmel vetkőztették, a nők irigykedve méregették, és még a vőlegényem is egy pillanatra elidőzött rajta.
Nem akartam jelenetet rendezni, elvégre ez az én nagy napom volt. Próbáltam nem figyelni a helyzetre, de ahogy telt az este, egyre világosabbá vált, hogy Lilla lett az esemény központja. A férfiak versengtek a figyelméért, a fotós több képet készített róla, mint rólam, és a sógornőm a fülembe súgta:
– Ugye tudod, hogy mindenki róla beszél?
A tetőpont akkor jött el, amikor a vőlegényem – az én friss férjem! – felkérte táncolni. Nem csak egy udvarias, rövid tánc volt. Lilla kacéran nevetett, a testük túlságosan is közel simult, és a násznép elismerően figyelte őket.
A kezem ökölbe szorult, a gyomrom összerándult. Ez az én esküvőm volt, és mégis, mintha csak egy mellékszereplő lennék.
Ekkor döntöttem el, hogy nem hagyom annyiban. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, és a mikrofonhoz léptem.
– Kedves vendégeink! – kezdtem, mire mindenki elhallgatott. – Ma egy igazán különleges hölgy ellopta a figyelmet… és úgy érzem, megérdemli, hogy ünnepeljük.
Lilla büszkén kihúzta magát, azt gondolva, hogy most még nagyobb reflektorfényt kap.
– Szeretném, ha mindenki tapsolna Lillának… – folytattam. – Mert ma este bejelenti az eljegyzését!
A tömeg felhördült. Lilla arca hirtelen elsápadt.
– Hogy… mit mondasz?! – suttogta értetlenül.
– Tudom, hogy titokban akartad tartani, de hát, Lilla… ma este mindenki téged figyelt! Hogy is hallgathatnánk el egy ilyen örömhírt?
A tömeg ujjongani kezdett, a nők odasereglettek, hogy gratuláljanak, és Lilla épp csak annyit tudott mondani, hogy „ööö… én…”, mielőtt egy kíváncsi vendég azzal bombázta volna, hogy mikorra tervezik az esküvőt.
A csattanó? Lillának nem volt vőlegénye. Nem is járt senkivel.
Az este hátralévő részében nem volt más, csak kínos mosoly és félresikerült magyarázkodás. És én? Én végre visszakaptam a figyelmet – és az esküvőmet.
Mert ha valaki ellopja a show-t a nagy napodon, akkor gondoskodj róla, hogy azt ne tudja végigvinni. 😉
