Scherer Péter halála mélyen megrázta az országot, hiszen a közönség hosszú ideig semmit sem tudott arról, milyen súlyos harcot vív a háttérben. A Jászai Mari-díjas színész nem beszélt nyilvánosan a betegségéről, nem panaszkodott, és nem akarta, hogy az emberek sajnálattal tekintsenek rá. Akik közel álltak hozzá, azonban tudták, hogy hosszú ideje komoly küzdelmet folytat, amelyet mindvégig csendben és méltósággal viselt.
Liptai Claudia búcsúja különösen sokat elárult Scherer Péter utolsó időszakáról. „Soha nem panaszkodtál, pedig tudtuk, hogy beteg vagy” – írta róla megrendülten. Ez a mondat fájdalmasan mutatja meg, hogy a barátai és kollégái már régóta látták a betegség jeleit, ő azonban nem akarta, hogy ez határozza meg az életét vagy a róla kialakult képet. Inkább ugyanaz a szerethető, fanyar humorú ember maradt, akit a közönség évtizedeken át megszokott és megszeretett.
Liptai egy másik részletet is felidézett: volt idő, amikor úgy tűnt, mintha újra élet költözött volna Scherer szemébe, és ismét szín jelent volna meg az arcán. Ezek azok a pillanatok, amelyekbe a családtagok és a barátok ilyenkor kapaszkodnak. Egy jobb nap, egy mosoly vagy egy erősebb tekintet is reményt tud adni akkor, amikor minden bizonytalan.
Utólag egészen más értelmet kapnak Scherer Péter utolsó interjúi és mondatai is. Egy alkalommal például hamar lezárta a beszélgetést, mert nagyon elfáradt. Akkor ez talán egyszerű kimerültségnek tűnhetett, most azonban sokkal súlyosabb jelentése van. Ennél is megrendítőbb az a válasza, amelyet arra adott, mit szeretne látni az életében öt év múlva. Azt mondta: ha öt év múlva is beszélgetnek, az már önmagában szuper lesz, mert az azt jelenti, hogy még él. Akkor sokan ezt csak rá jellemző, kesernyés humorú megjegyzésnek gondolhatták, ma viszont szinte úgy hat, mintha pontosan érezte volna, hogy számára az idő már nem magától értetődő.
Scherer Péter talán éppen azért maradt ennyire szerethető figura a közönség szemében, mert a legnehezebb időszakban sem engedte, hogy a betegsége kerüljön előtérbe. Nem akarta, hogy beteg emberként kezeljék. Inkább dolgozott, ameddig csak tudott, interjúkat adott, színházról beszélt, és próbált ugyanúgy jelen lenni az emberek életében, mint korábban.
Különösen fájdalmas most visszaolvasni a Mucsi Zoltánhoz fűződő kapcsolatáról szóló mondatait is. Kapa és Pepe párosa nemcsak a magyar film- és színháztörténet egyik legismertebb duója lett, hanem egy valódi emberi kötelék szimbóluma is. Scherer egy korábbi interjúban arról beszélt, hogy ahhoz nem kell találkoznia Zolival, hogy tudja: mindig ott vannak egymásnak. Azt is mondta, hogy ha egyszer meghal, elsőként őt hívná fel, mert úgy érzi, ez rá tartozik. Ezek a mondatok most különösen szívszorítóan hangzanak.
Scherer Péter végül úgy ment el, ahogyan élt is: csendben, méltósággal és különös emberséggel. A betegsége elvette az életét, de nem tudta elvenni azt a humort, melegséget és szerethetőséget, amely miatt generációk kedvelték őt. A közönség számára nemcsak kiváló színész marad, hanem egy olyan ember is, aki a legnehezebb helyzetben is megőrizte önmagát.
