Amikor Emese, a drága kicsi lányom (aki persze már rég nem kicsi, de azért még mindig hajlamos hisztis kamasz üzemmódba kapcsolni, ha nem az történik, amit ő akar), elindult az oltár felé… hát, nem az elefántcsontszínű álomruhában tette, amit hónapokig tervezgettünk, varrogattunk, dicsérgettünk, simogattunk, mint egy elsőáldozásra készülő galamb.
Nem. Ő fekete ruhában ment végig a sorok között. Teljesen. Fekete. Ruhában. Mint egy gótikus özvegyasszony, aki most jött meg a temetőből, és eltévesztette az eseményt. Csakhogy ez nem baki volt. Hanem szándékos. És nem is ez volt az igazi sokk. Hanem az, amiért.
Emlékszem, mint a tegnapra, amikor Emese hívott.
– Anyaaaa! Megkérte a kezem! – sikította bele a telefonba úgy, hogy egy pillanatra azt hittem, baj van, és leesett a galamb az erkélyről.
Hát persze, hogy megkérte. Péter öt éve volt mellette, és még csak nem is volt munkanélküli! Már-már gyanúsan jól ment minden.
Attól a naptól kezdve beindult az esküvős gépezet. Mintha ránk szakadt volna az összes Pinterest-tábla, esküvői csoport, torta-inspiráció és menyasszonyiruha-dráma. Az első és legfontosabb: a ruha. Az az átkozott ruha.
Emese persze nem akart valami bolti tucatáruját. Neki különleges kellett. Egyedi. “Olyan, amilyen még senkinek nem volt.” (Ami ugye általában azt jelenti, hogy valaki már próbálkozott vele, de józan pillanatában lebeszélték róla.)
Na de hát nekem van egy Klárim, a legjobb barátnőm, akinek nemcsak varrógépe van, de türelme is hozzá – és ez a kettő manapság ritkább, mint normális férj.
– Királynőt csinálunk belőle! – mondta Klári, miközben már a harmadik croquis-t rajzolta, és fél kézzel kávét kevert, mint egy multitasking varázslónő.
És tényleg, Klári hetekig, hónapokig varrt, hímzett, gyöngyözött, szentségelt, újrakezdte, kikapcsolta a vasalót, visszakapcsolta. Amit csak el lehetett képzelni, azt ő megcsinálta. És a végeredmény? Egy álom. Fehér szatén, csipke, uszály, meg minden, amiért egy Disney-hercegnő fél karját odaadná.
Azt hittük, minden rendben.
De hát mit tudtunk mi.
Az esküvő előtti este valami gyanús kezdett lenni. Péter, aki eddig mindig olyan volt, mint egy megszeppent őz a reflektorfényben – udvarias, halk, szinte túl jófiú –, hirtelen furcsán kezdett viselkedni. Olyan volt, mint akit elfelejtettek feltölteni reggel. Emesére alig nézett, és a válaszai olyan rövidek voltak, mintha fizetnie kéne a szavak után.
Odamentem hozzá, amikor Emese épp a hajlakkos doboz után kutatott.
– Valami baj van, Péter? – kérdeztem anyai ösztönnel, amit már háromszor is tesztelt az élet.
– Nem, nem… csak egy kis idegesség. Tudja, esküvő meg minden… – próbált mosolyogni, de az arcán inkább olyan volt a kifejezés, mint akit most rúgtak ki a NAV-tól.
Hát jó, mondom magamban, biztos csak ideges. Vagy túl sok lecsót evett.
Reggel aztán beindult a nagyüzem: sminkes, fodrász, koszorúslányok, anyai idegroham, sminkes újra. Emese ott ült a tükör előtt, ragyogott, mintha minimum Miss Universe döntőre készülne.
Aztán beállított Klári. Kezében egy nagy fehér doboz. Akkor még nem sejtettem, hogy abban nem csak egy ruha van. Hanem egy komplett görög tragédia.
– Itt van! – mondta büszkén, és letette az asztalra.
– Alig várom, hogy újra lássam! Legutóbb is olyan csodás volt! – nevettem. Aztán felnyitottam a dobozt.
És ott álltam.
A ruha fekete volt. Nem elefántcsont. Nem pezsgőszín. Nem „egy kis árnyalat eltérés”. Hanem fekete. Mint egy temetkezési vállalkozó gáladressze.
A szám kiszáradt, a kezem remegett.
– Klári. Ez. Mi. A. Jó. Ég?
Ő meg csak nyugodtan rám tette a kezét, mintha egy gyógymasszőr lenne, nem egy divattervező.
– Drágám, bízz bennem.
Emesére néztem. Aki csak tovább bámulta magát a tükörben, mintha épp szempillaspirál helyett lángszórót tenne fel.
– Emese?! – kérdeztem. – Mi folyik itt?
Rám nézett. Az arca olyan volt, mint a postás, aki épp közli, hogy “bocs, de feladták a csomagot, csak elvámolták, meg eltört, meg ellopták, de különben minden rendben.”
– Ezt meg kell tennem, anya.
– Mit?! Menetelni a Pokolba egy esküvőnek álcázott bosszúhadjáraton?! Ez nem valami TikTok-trend, ez a TE ESKÜVŐD!
Megszorította a kezem.
– Tudom.
Aztán Klári a vállamra tette a kezét, mint egy operatív törzstag:
– Ideje elfoglalni a helyedet.
A zene megszólalt. A vendégek helyet foglaltak. Én meg ott álltam, mint aki épp rájött, hogy az esküvőn valójában nem menyasszony, hanem kivégzés lesz.
És Emese? Magabiztosan elindult. A fekete ruhában. Olyan határozottan, mintha épp ő lenne a bíró, az esküdtszék, és az ítélet: életfogytig hűtlenségért.
Na, és akkor képzeld el: a terem pompázott, mint egy Disney-csoda – elefántcsont rózsák, gyertyafény, zene, ami még a legcinikusabb nagynénit is romantikus hangulatba hozta. Minden vendég úgy nézett ki, mint aki minimum Insta-sztárnak öltözött, és közben már azon gondolkodtak, mikor esik le a csillár, vagy jön ki egy lufi bohóc a tortából.
A zene átváltott egy érzelmes, vonósnégyeses izére, a hátsó ajtó pedig olyan drámai lassúsággal nyílt ki, hogy Tarantino is tapsolna.
És ott állt Emese.
Feketében.
A násznép kollektív szemöldöke felszállt az égbe.
– Ez most mi? Halloween-fesztivál?
– Ez csak vicc, ugye? Hol van a kamera? Hol van az igazi ruha?
– Vagy ez ilyen tematikus esküvő? Gyászban a naivitás felett?
Én meg csak ültem, mint aki épp ráébredt, hogy az egyetlen gyereke valójában egy tűsarkús Dantéba oltott bosszúálló angyal.
Emese komótosan haladt végig a sorok között. A fekete uszály úgy söpört végig a fehér rózsaszirmokon, mintha direkt akarná letakarítani az álomesküvő utolsó morzsáit is. A fátyla sötét, de áttetsző volt – pont elég, hogy lássam: ő nyugodt. Túlságosan is.
Aztán megláttam Pétert.
Na, az az arc… az megért egy operatőrt. Egy pillanat alatt eltűnt róla a nagyfiús magabiztosság. Olyan lett, mint egy középiskolás, akit rajtakaptak, hogy puskázik, miközben a puskát a tanár írta.
A keze lecsúszott maga mellé, a szája nyitva, mint egy meglepett ponty. És ami a legszebb volt az egészben? Ő sem tudta. Semmit. Teljesen vakon jött el a saját esküvőjére, mint aki csak az ingyen pogácsára számított.
Én ekkor már sejtettem. Egy kép villant be. Pár évvel ezelőtt együtt néztünk Emesével egy régi filmet. Abban a menyasszony fekete ruhában vonult az oltárhoz, miután megtudta, hogy a vőlegénye megcsalta. A menyasszony nem esküdött örök hűséget – hanem eltemette a reményeit.
És Emese… emlékezett.
Ez nem volt tévedés. Ez kőkemény, okosan megkomponált bosszú volt.
Mire Emese odaért Péter elé, a srác konkrétan olyan színű volt, mint a nagyi mákos bejglije sütés előtt. Az anyakönyvvezető is zavartan köhécselt, mint aki épp most jött rá, hogy ez nem az a ceremónia, ahol sablon szerint végig lehet nyomni az eseményeket.
– Tisztelt egybegyűltek… azért gyűltünk össze ma, hogy tanúi legyünk... izé...
Péter próbált humorizálni. Persze, mit is tehetett volna? A vőlegényre ritkán készülnek „B-tervvel”.
– Emese, drágám... ez most mi? Ez a ruha... izé, valami új divat? – próbálkozott egy mosollyal, ami úgy festett, mintha arcfájdalma lenne.
Emese nem válaszolt.
Az anyakönyvvezető zavartan pislogott rájuk, mint egy tanár az osztályban, amikor az egyik diák sírni kezd, a másik meg verekedni akar.
– Folytassuk? – kérdezte.
Emese bólintott.
– Igen. Folytassuk.
És ment tovább a ceremónia. Vagyis… ment volna. Mert mindenki csak őt nézte. A fekete ruhát. A jéghideg nyugalmat. Azt, hogy valami készül itt. Valami, aminek Péter biztosan nem fog örülni.
A fogadalmak következtek.
Péter vette a bátorságot. Megfogta Emese kezét – ami már önmagában bátor lépés volt, figyelembe véve, hogy egy veszedelmesen csendes nő állt előtte, fekete fátyolban.
– Emese… amikor megismertelek, tudtam, hogy te vagy az igazi. A legjobb barátom vagy, a lelki társam, mindenem. Esküszöm, hogy szeretni foglak, tisztelni, és melletted állok mindenben...
Na, hát itt látszott, hogy még mindig azt hitte, van visszaút. Tipikus. Mint amikor a szalámis kiflit próbálod visszatenni a hűtőbe, miután már három napja kint volt a napon.
Emese lassan elhúzta a kezét. A vendégek felszisszentek. Valaki el is ejtette a programfüzetet. És akkor jött a “menyasszony válasza”.
– Ezzel a ruhával – mondta tisztán és hangosan –, eltemetem az összes reményemet és elvárásomat ezzel az esküvővel és kettőnkkel kapcsolatban. Mert az igazi szerelem nem árul el. Nem három nappal az esküvő előtt.
Bumm. Ott robbant a bomba.
A tömeg egy emberként nyögött fel. Mintha egy stadionban egy perc csend lett volna, majd robban a gollll!
– Mit mondott?!
– Megcsalás? Mi van?!
– Péter?! Tényleg?!
Péter, mint akit felpofoztak, halkan hebegni kezdett:
– Emese... ez nem az, aminek gondolod…
– Pontosan az. – válaszolta Emese.
A srác térdre esett. Nem viccelek. Konkrétan leborult, mintha bűnbocsánatért esdeklő hűbéres lenne a középkorban.
– Kérlek... szeretlek... esküszöm, szeretlek! Magyarázatot tudok adni!
Emese csak nézett rá. Arca kifejezéstelen volt. Aztán lassan elejtette a csokrát. Az egyenesen Péter lába elé zuhant, mint egy kihűlt remény. Egy utolsó, hangtalan búcsú.
Majd sarkon fordult. És elindult kifelé. Olyan hideg méltósággal, hogy még a rózsák is visszahúzódtak volna a vázákba.
És én? Én csak álltam. A szívem kalapált. Az agyam túlterhelt volt, mint a postás nyugdíj előtt. De mielőtt bármit mondhattam volna, Emese megfogta a kezem. Erősen. Határozottan.
Én visszaszorítottam.
És kiléptünk együtt a teremből.
Ahogy kiléptünk a templomból – vagyis az „eseményközpontból”, mert ma már senki sem házasodik templomban, csak ha nagyon spirituális akar lenni az Instagramon –, a hideg levegő olyan pofont adott, mint amikor a nagyi kiszellőztet és nem szól előre.
A mögöttünk maradó vendégsereg zsongása tompán szűrődött ki a zárt ajtók mögül. Olyan volt, mint amikor a televízióban elnémítanak egy veszekedést, de látod a szájmozgást, és tudod, hogy most ott bent egy kollektív magyar drámasorozat forog élőben.
Emese lassan megállt. Feketében, fáradtan, mégis egyenes háttal.
– Három napja tudom. – mondta halkan.
Meg se kérdeztem, mit. Tudtam. Az a fajta anyai tudás volt ez, amit nem lehet tanítani. Jön a szívből. Meg abból a tízéves tapasztalatból, amikor a gyereked hazudik, hogy nincs csoki a zsebében, de a folt és a mogyoródarabok mást mondanak.
– Láttam az üzeneteket. – folytatta. – Éjszakai hívások, elment „sétálni”, meg hogy „csak kolléganő”. Na persze. Kolléganő a pokolból.
Megszorítottam a kezét.
– Miért nem szóltál nekem, kislányom?
Rám nézett. A szeme fáradt volt, de határozott. Mint aki eltemette az illúzióit, és most épp a sírkövet rendelné hozzá.
– Mert tudtam, mit mondanál.
– Mit mondtam volna? – kérdeztem, bár sejtettem.
– Azt, hogy 'minden férfi hibázik néha', meg hogy 'ne dobd el az egészet egy botlás miatt'. Hogy 'hideg láb, nem hideg szív'. Tudod, az ilyesmit.
Elkaptam a tekintetem. Mert igaza volt. Én is próbáltam volna kimagyarázni. Mint annyiszor másoknál. Mintha az elárulást csak elég jól kellene csomagolni, és már nem is fáj úgy.
– De én nem akartam úgy kezdeni egy életet, hogy már az elején bocsánatokon alapul. – mondta. – Apával sem így volt.
A szívem megsajdult.
– Ez olyan volt, mint amikor ő meghalt. Azt hittem, van valami biztos az életemben. Valami, ami tart. Aztán… puff. Semmi.
Nem szóltam. Csak átöleltem.
És ott álltunk a hidegben, mint két túlélő a háború után. Csak mi nem lövésektől jöttünk ki, hanem egy lelkileg jól megtervezett csapda közepéből.
Emese halkan megszólalt:
– Tudod, anya, egyszer majd tényleg felveszem a fehéret.
Felnéztem rá.
– Akkor, amikor tényleg úgy érzem, hogy a férfi, aki előttem áll, megérdemli. És nem csak egy szép szertartást. Hanem engem. Teljesen.
Bólintottam. A szemem könnyes volt, de ez már nem az a sírás volt, amitől az ember szétcsúszik. Ez az a sírás volt, amikor tudod: a lányod felnőtt. Tényleg.
– És én ott leszek, Emese. Fehér ruhában, könnyekkel, de végre örömből.
Ő elmosolyodott. Nem szélesen. Csak úgy, halkan, mint amikor a nap átszűrődik a felhőkön.
– Akkor majd te is fehéret vehetsz. És nem azért, mert anyós leszel, hanem mert anya vagy.
Nevettem. Talán először aznap.
– Na az lesz az igazi színpad, kislányom. Addig meg… megyünk haza, és eszünk valami rendeset. Mert én nem bírok ki még egy szendvicset ezekkel a díszvendég-címkékkel.
– Palacsinta? – kérdezte.
– Aha. Jó vastagon Nutellával. Ma megérdemeljük.
És úgy mentünk haza, kézen fogva, ahogy régen, amikor még kicsi volt, én meg fiatalabb, és a világ is egyszerűbbnek tűnt. De most... most már nemcsak az anyja voltam. Hanem a szövetségese is.
És tudtam: fekete ruha ide vagy oda, az én lányom ma királynőként vonult ki a saját meséjéből – úgy, hogy ő írta a végét.
