Tizenöt éve voltak együtt. Minden reggel látta őt, de az utóbbi egy évben… minden idegesítette benne. Különösen az a mozdulata, ahogy az ágyból kinyújtóztatta a karjait, és félálomban suttogta:
– Jó reggelt, napocskám… ma nagyszerű nap lesz.
Egy egyszerű mondat, igen. De a vékony karjai, az álmos arca… undort keltettek benne.
Felállt, lassan az ablakhoz ment, pár másodpercig a távolt nézte. Aztán levette a köntösét, és bement a fürdőbe.
Régen csodálta a testét, ezt a szinte szemtelen szabadságot. Még mindig szép volt, de a teste most már inkább haragot váltott ki belőle.
Egyszer még arra is gondolt, hogy meglöki. Hogy sietteti ezt a „nevetséges ébredést.”
De visszafogta magát, összeszorította a fogait, és csak ennyit morgott:
– Na gyerünk már, milyen idegesítő!
A nő nem sietett élni. És mindent tudott. Tudott a szeretőről. Azt is, ki az: a fiatal lány, akivel már három éve volt együtt a férje.
De már nem fájt úgy, mint régen.
Csak az a keserű íz maradt meg: az érzés, hogy pótolható.
Csendben megbocsátott neki. A ridegségét, a passzív agresszióját, azt a görcsös vágyát, hogy újra fiatalnak érezze magát.
De nem hagyta, hogy mindezzel elrontsa a békéjét. Mert ő már tudta, mennyit ér minden egyes perc.
Mióta megtudta, hogy beteg.
A betegség lassan, darabonként emésztette fel.
És bár az első gondolata az volt, hogy elmondja – hogy kiöntse a szívét, megossza a terhet –, végül nem tette.
A legnehezebb éjszakákat egyedül vészelte át. És úgy döntött: hallgatni fog.
Egy kis vidéki könyvtárban talált menedéket. Másfél órát gyalogolt oda – csak oda.
Minden nap leült a polcok közé, ahol ez állt: „Az élet és halál rejtélyei”.
Egy könyvet keresett, ami választ adhat.
Közben ő a szeretőjénél járt.
Ott minden színes volt, meleg, otthonos. A kapcsolatuk már három éve tartott. Intenzív három év: imádta a lányt, féltékenykedett, megalázkodott, elveszett benne.
És egy nap eldöntötte: elválik.
Mi értelme tovább hazudni mindenkinek?
Emlékezett, hogy valaha szerette a feleségét…
De most úgy érezte, talán sosem szerette igazán.
Elővett egy képet róla a tárcájából. Darabokra tépte. Hogy meggyőzze magát.
Egy étteremben beszéltek meg találkozót – ugyanott, ahol hat hónappal korábban a 15. évfordulójukat ünnepelték.
A nő előbb érkezett.
Ő még hazaugrott a papírokért. Felforgatta az egész házat. És talált egy sötétkék mappát.
Soha nem látta korábban.
Kinyitotta: orvosi leletek, eredmények, diagnózisok. Mind az ő nevére.
Lefagyott. Hideg futott végig a hátán.
Megkereste a diagnózist az interneten.
Ez jelent meg: „6–18 hónap.” Már eltelt hat.
A nő negyven percig várt rá. A telefonja nem csörgött.
Kilépett az étteremből, a nap végigsimította az arcát.
Először a betegsége óta… megsajnálta magát.
Soha nem mondta el senkinek.
Sem a férjének, sem a szüleinek, sem a barátnőinek.
Békében akarta leélni azt a keveset, ami még megmaradt.
Anélkül, hogy bárkit megterhelne vele.
De az a nap… tényleg fájt neki.
Ő közben fel-alá járkált a házban.
Úgy sújtott le rá az idő tudata, ahogy még soha.
Emlékezett a nevetésére, fiatalságára, gyengédségére.
És minden porcikájával azt kívánta, bárcsak lenne még jövő.
A következő két hónapban el sem mozdult mellőle.
Minden percért hálás volt.
A lelke remegett a gondolattól, hogy elveszítheti.
Ha valaki emlékeztette volna, hogy alig egy hónapja válni akart, nem hitte volna el.
Más ember lett.
Hallotta őt sírni éjszaka – azt hitte, ő alszik.
Látta, ahogy kapaszkodik az életbe – még a remény morzsáiba is.
Két hónappal később meghalt.
A háztól a temetőig az egész utat virággal borította.
Gyermekként zokogott, mikor a koporsót leengedték.
És azon a napon… ezer évvel öregebb lett.
Otthon, a párnája alatt talált egy újévi cetlit:
„Boldog akarok lenni Vele, egészen életem végéig.”
Azt mondják, az újévi kívánságok teljesülnek.
Talán igaz.
Ugyanabban az évben ő ezt írta:
„Szabad akarok lenni.”
És a végén… mindketten pontosan azt kapták, amit hittek, hogy akarnak.
