Egy 70 éves apa étellel teli dobozt szorított magához, és átúszott az áradás vizén, hogy segítséget vigyen a lányának, aki a legsúlyosabban érintett területen élt…
de amikor odaért, amit látott, teljesen lélegzethez jutni sem tudott.
Négy napon át szűnni nem akaró eső zúdult Veracruz államra.
A Papaloapan folyó kilépett a medréből, házakat, hidakat és utakat sodorva el.
A híradókban újra és újra elhangzott ugyanaz a mondat:
„San Mateo település teljesen el van zárva a külvilágtól.”
Egy szerény kis házban, Alvarado határában, egy hetvenéves férfi vörös szemmel nézte a tévét.
Úgy hívták, Don Ernesto Ramírez, és a szívében csak egy gondolat járt:
a lánya, Lucía, aki a férjével és kisfiával San Mateóban élt.
Három napja semmit sem hallott róluk.
A telefonvonalak megszakadtak.
A csend hangosabb volt, mint a folyó zúgása.
Emlékezett lánya utolsó szavaira, mielőtt a vonal megszakadt:
„Apa, a víz már elérte az udvart… de ne aggódj, rendben leszünk.”
Ezek a szavak nem hagyták aludni.
Másnap reggel Don Ernesto döntést hozott.
Összepakolta azt a keveset, amije volt: egy kis babot, rizst, szikkadt kenyeret, tejport, gyógyszert és egy élő tyúkot – amit az unokájának akart megfőzni.
Mindet beletette egy régi hungarocell dobozba, és fekete filccel ezt írta a tetejére:
„A lányomnak, Lúciának – Minden szeretetemmel, Apa.”
A szomszédok próbálták visszatartani.
— „Don Ernesto, ne menjen! A víz túl erős!”
De ő csak határozott hangon felelt:
„Ha itt maradok, honnan tudom meg, hogy a lányom még él-e?”
Töprengés nélkül felvette a foltozott mentőmellényt, átölelte a dobozt, és belevetette magát a jeges vízbe.
Az áramlatok sodorták, a törmelékek a lábát csapkodták, de ő ment tovább, lépésről lépésre, a szívében imával.
A folyó vadállatként tombolt.
Minden méter küzdelem volt.
Don Ernesto ágakba kapaszkodott, a karjával lökte magát előre, és halkan imádkozott:
„Guadalupe Szűzanyám, ne hagyj el.”
Közel két óra küzdelem után elérte San Mateo első házait.
Csak a háztetők látszottak ki a vízből.
Az egyik tetején több ember kuporgott, átázott pokrócokba burkolózva.
Ő teli torokból kiáltotta:
„Lucía! Lucía Ramírez!”
Szívszorító csend.
Aztán egy nő egy másik tetőről így válaszolt:...
A nő hangja remegett, miközben kiáltott:
„¡Don Ernesto! ¡Lucía… Lucía no está!”
Ernesto szíve kihagyott egy ütemet. A hullámok közé zuhant, mintha a világ egy pillanatra megszűnt volna létezni.
A nő közelebb mutatott egy félig összedőlt házra:
„Ott lakott… a harmadik napon a ház összeomlott. A férje és a kisfiú eljutottak a dombra… de Lucía… nem tudjuk.”
Don Ernesto remegő kézzel kapaszkodott meg egy lebegő deszkában, majd a tekintetét a ház romjai felé emelte.
Nem gondolkodott. Nem félt. Csak a lánya nevét ismételte:
„Lucía… Lucía, kislányom, hol vagy?”
A víz hideg volt, mint a halál, de ő úszni kezdett.
A ház, ami valaha otthon volt, most félig a víz alatt állt, az ablakokból sáros víz folyt, és egy gyermekkéz rajza úszott ki belőle — egy napocska és egy kisfiú, aki „mamá”-t írt alá.
Ernesto a dobozt a fejéhez szorította, mintha benne lenne minden, ami még számít.
Odaért a bejárathoz, és a víz alá merült.
Odabent csend volt. Csak a bútorok mozdulatlan árnyai.
És akkor meglátta — egy kendőt, amit Lucía mindig a hajában hordott, fennakadt egy gerendán.
Ernesto felkapta, a szívéhez szorította, és zokogva tört a felszínre.
A parton álló emberek rohantak elé.
Egy férfi megfogta a vállát, miközben Ernesto zihálva térdelt a sárban:
„Don Ernesto, jöjjön, jöjjön, megfázik!”
De ő csak bámulta a kendőt.
A doboz lassan lebegett mellette, és a felirat – „A lányomnak, Lúciának – Minden szeretetemmel, Apa.” – sárosan, elmosódva, de még olvasható volt.
Ernesto végül megszólalt, halk, de tiszta hangon:
„Nem hozhattam meg neki az ételt… de elhoztam a szeretetemet. Az talán elér hozzá, akárhol is van most.”
A nap másnap végre kisütött.
A víz apadni kezdett.
És a folyó partján egy kis kereszt állt, mellette egy doboz, amit senki sem vitt el.
A doboz tetején új szavak álltak, fekete filccel írva:
„Most már tudom, kislányom… mindig is szerettél.”
