Az utcában mindenki csak „Marika néninek” hívta. Volt benne valami törékeny, mint az őszi falevél, ami még kapaszkodik az ágba, de már tudja, hogy el kell engednie. Reggelenként mindig ugyanabban a kék kardigánban ment ki a kapu elé: lesöpörte a port, eligazította a virágokat, és megállt egy pillanatra — mintha várna valakit, aki soha többé nem jön.
A ház csendes volt. A falak még őrizték két fiú nevetését, az egymást kergető gyereklépteket, a focilabdák koppanását a gangon. Most csak az ingaóra kattogása maradt, és a szél, ami időnként becsúszott az ablak résein, mintha emlékeztetni akarná: az idő még mindig megy tovább, akkor is, ha már nincs kinek.
Az első fiát betegség vitte el, lassan, alattomosan. A másodikat baleset — hirtelen, kegyetlenül.
Marika néni akkor tanulta meg, hogy a fájdalomnak is van különböző csendje: az egyik sír, a másik csak ül és néz maga elé, mert már nincs hangja.
Az emberek eleinte jártak hozzá: süteményt vittek, meg egy-egy jó szót. De az élet ment tovább, csak az övé állt meg. A ház lassan elfehéredett, mint a haja, az ablakban a függöny is megszürkült az évek porától.
Esténként leült a kályha mellé, a két fénykép közé. Néha megszólalt:
– Jól vagytok, gyermekeim? – aztán elmosolyodott, mintha tényleg választ kapna.
Azt mondják, aki egyedül van, azt még a szél is jobban fújja.
És nála tényleg így volt: amikor a kertben járt, a szél mindig belekapott a kendőjébe, mintha az is próbálná elvinni egy kicsit messzebbre — talán oda, ahol már senki sincs egyedül.
Egy reggel a postás hiába kopogott. A ház csendes volt, még a szél sem mozdult.
Csak a két fénykép állt az asztalon, közéjük hajolva egy pohár vízben hervadó virág.
Mintha ő tudta volna, hogy most már tényleg együtt vannak mindhárman — ott, ahol a szél már nem fúj senkit.
