A történelem izgalmas gondolatkísérlete, amikor két külön korszak meghatározó vezetőjét vetjük össze: mit gondolhatott volna egyik a másikról? Különösen igaz ez Kádár Jánosra és Orbán Viktorra, akik eltérő rendszerekben, de hasonló geopolitikai szorításban hoztak döntéseket.
A történészek szerint Kádár a nyolcvanas évek végén már felismerte a rendszer tarthatatlanságát, ugyanakkor félt az összeomlástól és az ország eladósodásától. Aggodalmát az új elit tapasztalatlansága és a külföldi érdekek térnyerése táplálta.
Ez a gondolkodás nem állt messze attól a politikai világtól, amelyben Orbán a kilencvenes években formálódott. A nemzeti szuverenitás és az erős állam mindkettejüknél központi elem volt, még ha eltérő eszközökkel is. Így nem kizárt, hogy Kádár bizonyos szempontból közelebb érezhette volna Orbánt magához, mint liberális kortársait.
Nem ideológiai rokonságról, hanem stratégiai hasonlóságról van szó: a cél mindkettőnél egy „független Magyarország” volt. Kádár pragmatikusan viszonyult Moszkvához – nem hitből, hanem kényszerből –, és ebben a keretben Orbánt egyszerre láthatta volna veszélynek és lehetőségnek: más úton járó, de hasonló célt követő vezetőnek.
