.

"Vagy befűtöm a házat, vagy esznek a gyerekek. A kettő együtt nem megy.."



Az öt gyereket nevelő Kuru Attiláné szerint ha nincs is meg mindenük, azért valahogy elboldogulnak

A hatévesforma Máté egy szál pulóverben csapódik hozzánk a hideg november végi napon a Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi csücskében lévő Bódvalenkén. A romák lakta, festett falairól híressé vált kétszáz-egynéhány lelkes faluról néhány napja adott vészjelzést a nyilvánosságnak Pásztor Eszter, aki korábban több felzárkóztató programot is vezetett a településen, de az utóbbi éveken már visszavonult, s munkáját más alapítványok vették át. Azt írta: az önkormányzatokat sújtó megszorítások miatt elfogyott a falu pénze, nem tudják tovább foglalkoztatni a közmunkásokat, ez pedig nagyon emlékezteti egy hét évvel ezelőtti téli időszakra, amikor az egy főre jutó havi átlagjövedelem nem érte el a nyolcezer forintot, és sokan éheztek. „Ha van közmunka, akkor is mélyszegénység van, akkor is alultápláltak, de nincs kifejezett éhínség. Most ez fenyegeti őket. A helyzetet tovább rontja, hogy a bódvalenkei kisgyerekek a szomszéd faluba járnak óvodába. A falunak van egy kisbusza, az hozza-viszi őket. A múlt héten a kisbusz elromlott, nem tudják megjavíttatni, azóta a gyerekek óvodába sem járnak, és így elmulasztják az ottani étkezéseket is” – taglalta.


– Nézzen rám, így néz ki egy alultáplált asszony? – penderül elénk egy jó húsban lévő középkorú nő a Fő-téren, bár ilyen névvel illetni egy aprócska, fűvel bevetett, néhány fatáblát s egy deszkából tákolt épületet rejtő közteret meglehetősen furcsának tűnik. Ez az érzésünk csak fokozódik, amikor elolvassuk a táblát, miszerint közel 25 millió forintból újult meg ez a köztér, de a pénznek a töredékét sem fedezzük fel a látványban. –

Így megy ez, mindenki jól él a romákból, csak a romák nem élnek jól, nekik valahogy sose marad a rájuk szánt pénzből – csóválja a fejét egy középkorú férfi, de aztán a kérdéseinkre már nem válaszol, eltűnik az egyik kapu mögött. A minket megszólító asszony köré közben többen is odagyűlnek, s hangos méltatlankodásukból kiderül: nem tetszik neki a korábbi mentoruk által írt levél, mert abból úgy tűnik, mintha ők Bódvalenkén nyomorognának. Az öt gyereket nevelő Kuru Attiláné később be is hív a házába, hogy igazolja, ők nem szegények.

A régi, famennyezetes, döngölt padlójú parasztházban két egybenyíló szoba van, az egyikben három, a másikban négy ágy, s egy ajtaját vesztett, valaha szebb napokat látott szekrény. A „gazdagságot” alighanem a főhelyen lévő nagy képernyős tévé jelzi, s az, hogy a tűzhelyben fahasábok ropognak, nem pedig feldarabolt autógumi. A fa nagy kincs errefelé, de a szociális juttatásként kapott adag kevés átvészelni a telet. Találkoztunk olyan asszonnyal, akinek férje épp falopásért ül börtönben, de úgy tűnt, ezt a bűnt bocsánatosnak tartják errefelé. – Vagy eszünk, vagy fűtünk, a kettő együtt nem megy törvényesen – mondogatták a helyiek.

Az evés központi helyet foglal el az itt élők életében, a mindennapjaik arról szólnak, hogyan teremtsenek elő annyi pénzt, amiből egyszer egy nap főtt étel kerül az asztalra. A minket kísérő Máté fülig érő szájjal mesélte, hogy vakaró lesz náluk ebédre, s a Kuru-gyereknél is ez volt ottjártunkkor a fő fogás: vagyis liszt, víz és só összegyúrva, majd a platnin vagy a sütőben megsütve. Ez lesz holnap is, legfeljebb kiegészül sült párizsival, sárgaborsólevessel, vagy krumplis tésztával. Húshoz errefelé ritkán jutnak, ahhoz Edelénybe vagy Miskolcra kell menniük. A borsodi megyeszékhelyre csak többszöri átszállással, vonattal és busszal jutnak el, s egy felnőttnek majdnem négyezer forintba kerül a menettérti jegy, kérdés megéri-e így a két kiló hús majdnem ugyanennyiért.


Népszerű bejegyzések

Népszerű bejegyzések

Kapcsolatfelvételi űrlap

Név

E-mail *

Üzenet *

Keresés ebben a blogban

Érdekes cikkek

Érdekességek

Ajánlott bejegyzések

Címkék