.

Rohammentőt hívott anyósom az 1 hetes babámra.. A sokat látott mentősök is csak törölgették a szemüket



Kezdeti, éber kómában eltöltött anyaságom hetedik napján a férjem elvitt a császár utáni kontrollra. Őbabaságát erre a maximum kétórásra tervezett esemény idejére a két lelkes, és az első héten molylepkeként folyamatosan körülöttünk repkedő nagyikra hagytuk, akik közül Mami már a negyedik unoka után abszolút rutinosnak mondható, Mama pedig (a nevekben már előre megegyeztek) újságokból és könyvekből, valamint nagyi presztízsű barátnők mindenre kiterjedő oktatásával alaposan felkészülve segédkezett.

Hazaérve már az utcáról láttam, hogy valami nincsen rendben. Mama, aki az első unoka hírére egy vasakaratú könyvelő szigorúságával letette a cigit, mert őrá még sokáig szükség lesz – nos, Mama a teraszon láncdohányzott talpig pufikabátban.

Kérdésemre rebbenő tekintettel közölte, hogy persze, minden rendben, ekkor már szaporábban vonszoltam kettészelt majd összehímzett hasamat befelé a házba, ahol Mami, akiről családi körben mindenki tudta, hogy idegességét leghatékonyabban rakodással tudja kezelni, nos, Mami a kamrát pakolta át a tél közepén, üres befőttesüvegek és műanyag ételtartó doboz halmok között zsonglőrködve.

Ekkor már biztos voltam, hogy itt valami történt. Babaőr jelzője kikapcsolva. Kettesével robogtam felfelé lánygyermekem szobájába, ahol a 3,5 kilós – elégedettnek tűnő arckifejezéssel – aludt. A babaőrt bekapcsoltam és lementem a családhoz beszámolni, hogy szépen gyógyulok, udvarias bólogatás és műmosolyok, vállsimogatás.

Eltelt egy újabb hét, amikorra két oldalról, a másik dolgait felnagyítva, a sajátjukat bagatellizálva előadott információmorzsákból összeállt, mi is történt valójában. Abban a pillanatban, hogy a kapu bezárult mögöttünk, Baba felsírt. Mama, aki lent volt, gyorsan kivette a hűtőből a tejet, nekiállt 37 fokra melegíteni.

Ezalatt Mami már fenn, a gyerekszobában rutinosan kikapta a síró gyereket az ágyból, teljesen figyelmen kívül hagyva a babaőrt, ami a megadott másodpercek elteltével először csak csipogott, majd vijjogni kezdett a házban, alul, felül, két szólamban, iszonyatos hangerővel.

Mama mindent otthagyva rohant fel az emeletre: „Úristen, újra kell éleszteni, Úristen, nem vesz levegőt, hívom a mentőket”. Nem volt gyanús, hogy a baba él és virul, csak éppen a vijjogás hatására úgy ordít, hogy vörös a feje, ő mindenáron újra akarta éleszteni a készülék leírásban olvasottakat ismételgetve magában.

Mami közben biztos volt benne, hogy a szénmonoxid érzékelő kapcsolt be, így a februári zimankóban sarkig tárta az összes ablakot, bebugyolálta a babát úgy, hogy még a fedőmatraca is köré volt tekerve, és készült vele átrohanni a szemközti boltba, mert mire a szomszéd kaput nyit, megfagynak mind, az biztos.

A bébiőr aztán egyszer csak befejezte, addigra Mama és Mami idegileg kikészülve, ordító babát a teraszon babakocsiba rakva, rohangált fel-alá a 12 fokosra hűlt házban összeszedni a legfontosabbakat, amivel a boltban majd tanyát vernek, amíg a felmentő sereg megérkezik.

A rohammentő viszonylag gyorsan kiérkezett, a sok mindent megélt doktornő érdeklődően hallgatta a teraszon az egymás szavába vágva elmondott történetet a vijjogásról, a bőgő gyerekről és a szénmonoxidról.

Hogy mit gondolt magában, sohasem tudom meg, de ismeretlenül is köszönöm, hogy a kétségbeesés szélén álló nagyikat bekísérte a házba, megnyugtatta őket, hogy a szénmonoxid érzékelő zölden villog, a baba rendben van, bár kicsit túl van öltöztetve (elképzelem, amikor kitekerte a matracból), és ne vegyék többet ki az ágyból, mielőtt ki nem kapcsolják a babaőrt. Ja, és etessék meg.

Mindeközben én nyugodtan ültem a kórház folyosóján, mert az az egy egyiküknek sem jutott eszébe, hogy engem felhívjon.

Imádom őket.

Gerda

Népszerű bejegyzések

Népszerű bejegyzések

Kapcsolatfelvételi űrlap

Név

E-mail *

Üzenet *

Keresés ebben a blogban

Érdekes cikkek

Érdekességek

Ajánlott bejegyzések

Címkék