Lehet akárhogy műfelháborodni, meg álmegbotránkozni, gyerekkel nyaralni igenis nem pihentető. És nem, ez nem jelenti azt, hogy a gyerek nyűg, hogy a gyereket nem szeretjük, hogy bánjuk a létezését, ez a mondat még csak nem is panaszkodás, ez tény. De ami még inkább ijesztő benne, az az, hogy ez egy őszinte mondat.
Lehetne itt sorolni az érveket, hogy gyerekkel nyaralni azért fárasztó, mert általában sokkal több energiája van, mint a szülőnek, vagy hogy mert a szülő úgy általánosságban kicsit mást szeretne csinálni a nyaralás alatt, mint a hétköznapokban, mondjuk elolvasni egy könyvet anélkül, hogy bekezdésenként fel kellene kapnia a fejét egy távolról érkező "anyaaa"-ra, arról nem is beszélve, hogy ismeretlen helyre érkezve lehetséges ismeretlen veszélyekkel is számolni kell, nem maradhat felügyelet nélkül egy pillanatra sem, hiszen fogalmunk sincs a hely adottságairól. Ott a leégés, a fülgyulladás, a bokaficam, a valamilyen rovar csípése, túl meleg van a szobában vagy túl hideg, dupla felelősség minden másodpercben. Aztán mindez nem azt jelenti, hogy a gyerekkel nyaralás nem is élvezetes, továbbra is azt jelenti, amit: gyerekkel nyaralni nem pihentető. Őszintén nem az.
Nem szoktuk meg az őszinteséget. Nem tanultuk meg az őszinteséget. Azt tanultuk, mert azt tanították, hogy úgy kell viselkednünk, hogy mások azt lássák és azt mondhassák, hogy hibátlanok vagyunk. Hogy a végtelenségig terhelhetők vagyunk, hogy mindig, mindenben makulátlanul helytállunk, hogy tökéletesek vagyunk. Anyánk nem mondhatta ki, hogy fáradt, hogy szeretne pihenni, mert neki is ezt tanították, így aztán ahelyett, hogy kimondta volna, megbetegedett, mert nem tudta kifejezni az elszenvedett nehézségeket. Meg azt is tanultuk, hogy az őszinteség csak bántó lehet, ha pedig bántó, akkor rossz, aki pedig rossz, az nem szeret. Ebből lett az, hogy ha valaki kimondja, hogy gyerekkel nyaralni nem pihentető, akkor az nem szereti a gyerekét, azt az embert sajnálni kell, minek az ilyennek gyerek, meg milyen az anya az ilyen.
Hát. Őszinte.
Szeretem, hogy a gyerekem nem lát istennek. Szeretem, hogy a gyerekem látja az esendőségemet. Látja, hogy hibázok, hogy elfáradok, hogy szomorú vagyok, csalódott, hogy sírok. Szeretem, hogy ennek köszönhetően ismeri a saját érzelmeit, meg is tudja fogalmazni azokat. Szeretem, hogy megtanul alkalmazkodni, hogy megtanulja, hogy nem csak neki vannak igényei. Azt is szeretem, hogy tudok tőle bocsánatot kérni. Szeretem, hogy nem hiszi majd azt, hogy csak az és úgy a jó, amit és ahogy az anyja csinálja, hogy megtanulja, hogy lehet ő is fáradt, dühös, szomorú, csalódott, elkeseredett. Szeretem, hogy remélhetőleg így nem lesz majd teljesítménykényszeres, maximalista önelvárásnáci, hanem abban nő fel, hogy több értelme szívből igazinak lenni, mint megjátszva tökéletesnek.
Szeretem, hogy ki merem mondani, hogy gyerekkel nyaralni nem pihentető, de ettől még őszintén csodálatos élmény.
