Mikor kiértem az aluljáróból, azonnal megpillantottam őket: az iskolatáskás, félelemtől mozdulatlanná dermedt kisfiút és a hozzá túlságosan, fenyegetően közel álló, erősen gesztikuláló, visszataszító külsejű alakot. Ahogy közeledtem, már hallhattam is, mi folyik éppen: "Legalább néhány százast adj, látom rajtad, hogy van pénzed!" Odaléptem hozzájuk, karon ragadtam a gyereket: "Máskor ne rohanj előre, mondtam, hogy várj meg!" Szó nélkül elindult velem, halkan odasúgtam neki, hogy tőlem nem kell félnie, anyuka vagyok, a gyerekeim kb. vele egyidősek. Pár percig aztán csendben lépkedtünk egymás mellett, csak akkor mert megszólalni, mikor biztonságos távolságba kerültünk a férfitől: "Velem még sosem történt ilyen. Van a zsebemben egy kis pénz, már majdnem odaadtam neki. Pedig nagyon nem szerettem volna..." Elmondtam neki azt a néhány mondatot, amit a saját gyerekeimhez intéznék egy hasonló helyzetben: hogy az ilyen emberek, akik gyerekek pénzét szednék el, a leghitványabbak, ők mindennek a legalja. Legközelebb határozottan menjen tovább, még csak rájuk se nézzen. Megtudtam, hogy 12 éves, pont, mint az én fiam. Aki szintén egyedül buszozik az iskolába és onnan haza. Megkértem, hogy beszéljen erről a szüleivel. Kiderült, hogy az anyukája egy ideje nincs itthon, Japánban van. Közben odaértünk a buszmegállóba, szinte rögtön jött is a busza. Az ajtóból még visszanézett: "Apának el fogom mesélni!"
Így lettem néhány percre egy ismeretlen kisfiú pótanyukája.
