Nyolc év házasság semmivé foszlott egyetlen pillanat alatt, amikor a férjem, Máté hazahozta a terhes szeretőjét, és közölte velem, hogy el kell hagynom az otthonunkat. Szótlanul pakoltam, ahogy kérte. De amit később "kicsomagoltam", az egy olyan bosszúterv volt, amit soha nem felejt el.
Nyolc év. 2 922 nap. 70 128 óra. Minden egyes másodpercben azt hittem, Máté ugyanolyan odaadással szeret, mint én őt. Mekkora tévedés volt!
Én, Zsófi, egy hűséges feleség voltam, aki bolondul szerette a férjét… egészen addig a végzetes estéig, amikor a világom darabokra hullott.
Egy kedd este történt, amikor fáradtan hazaértem, és egy idegen nőt találtam a nappalinkban. A kanapémon ült, chips-et majszolt, és szemmel láthatóan előrehaladott terhes volt. Egy pillanatra azt hittem, rossz házba léptem be.
De nem. Ott volt az a csúnya virágos tapéta, amit Máté mindenáron meg akart tartani. És ott állt ő is, arcán a bűntudat halvány jeleivel.
– Szia, Zsófi – szólalt meg, mintha csak a tejet kérte volna reggelihez. – Beszélnünk kell.
Lefagytam. A nő idegesen mosolygott, kezét a hasára tette, mintha egy szappanoperában szerepelne.
– Ő Lilla – folytatta Máté, és a nőre mutatott. – Terhes. Az én gyerekemmel. És úgy döntöttünk, hogy együtt leszünk.
Azt hittem, viccel. Vártam a poént. Talán egy rejtett kamerás műsor része vagyok? De Máté arca komoly maradt. És Lilla mosolya egyre szélesebb lett.
– Máté – kezdtem lassan –, hogy érted azt, hogy "csak megtörtént"? Elestél és beleestél?
Máté arca elsötétült. – Elég, Zsófi! Ez komoly. Jobb lenne, ha kiköltöznél. Anyukádnál maradhatsz egy ideig. Lilla és én pedig átvesszük a házat.
Pislogtam. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Nem, ez nem egy rossz álom volt.
– Rendben – mondtam hidegen. – Összepakolok és elmegyek.
Máté megkönnyebbültnek tűnt. Lilla úgy mosolygott, mintha megnyerte volna a főnyereményt. Fogalmuk sem volt róla, hogy a játék most kezdődik igazán.
Ahogy anyámhoz hajtottam, a sokk lassan dühvé alakult. Olyan dühvé, amely valami zseniálisan bosszúszomjas és felejthetetlen dolgot szül.
Másnap hajnalban elkezdtem végrehajtani a mesteri tervemet.
Első állomás: a bank. Határozott léptekkel beléptem, és minden közös bankszámlát zároltattam.
A bankigazgató döbbenten nézett rám, de miután elmeséltem az okot, alig tudta visszatartani a mosolyát.
Második állomás: a lakatos. Tudtam, hogy Máté és Lilla három napra elutaznak. Pontosan ennyi időm volt cselekedni. Kicseréltettem az összes zárat, a legmodernebb biztonsági rendszert szereltettem be, és extra kamerákat is kértem.
Harmadik állomás: a költöztetők. Megbíztam őket, hogy pakoljanak össze mindent. Vagyis... a ház teljes berendezését.
Igen. Mindent elvittem. A kanapét, az ágyat, még a WC-papírt is. Kíváncsi voltam, milyen érzés lehet faleveleket használni...
A végső csattanó? Meghívókat küldtem szét egy "ÜNNEPLŐBULIRA MÁTÉNAK ÉS LILLÁNAK". A meghívóban ez állt:
"Gyertek ünnepelni Máté új életét! Meglepetésbuli a házuknál, holnap este 7-kor!"
És hogy teljes legyen a hatás, egy óriási óriásplakátot is kihelyeztem a ház elé:
"Gratulálunk, Máté! Eldobtál engem a terhes szeretődért! Reméljük, a gyerek nem örökli a hűtlenségedet!"
Másnap este Máté őrjöngve hívott fel.
– Zsófi! Ez mi a pokol?! Miért van itt egy tömeg?!
Én csak mosolyogtam. – Ó, édesem, nem mondtad, hogy bulit szeretnél? És hogyhogy nem tudsz bemenni? Jaj, majd elfelejtettem... a ház az én nevemen van! Szóval... megváltoztattam a zárakat.
Karma beköltözött az életembe, és Máté az utcán maradt.
Én? Életemben először... SZABAD voltam.
