„Kérlek, fiam, vigyél haza Karácsonyra, leülök a sarokba, és veled leszek néhány napig. Nem okozok semmi gondot, otthon jobban fognak bánni velem, már nem bírom elviselni.”
„Apu, úgy viselkedsz, mint egy gyerek, itt jól gondoskodnak rólad, kapsz ételt és gyógyszert, és mindig csak ugyanazt mondod: »Haza akarok menni, haza akarok menni.«”
„Egy éve nem voltam otthon, otthon jobban fogom magam érezni.”
„Karácsony már csak pár napra van, el foglak vinni, biztosan el foglak vinni” – mondta a fia.
„Éljen a fiam, büszke vagyok rád, nem minden gyerek viselkedik így. Amikor hazaérek, elmegyünk anyád sírjához. Hoztál neki virágot a sírjára? Imádta a virágokat.”
A fiú egy pillanatra ránézett az apjára, majd elfordította a tekintetét. Búcsúzott, és elment. Innentől kezdve az apa számolta az órákat, folyamatosan azt ismételgette a többi betegnek, hogy hamarosan haza fog menni.
Otthon a fiú leült a kanapéra, gondterhelt arccal. Nem akart beszélni erről a feleségével. Ránézett, és így szólt:
„Karácsonyra el fogom vinni apát haza” – mondta könyörgő tekintettel.
A felesége idegesen legyintett, és élesen válaszolt:
„Talán elfelejtetted, hogy apád tuberkulózisban szenved, és megfertőzhet minket. Ráadásul sok vendég lesz a karácsonyi ünnepeken.”
„De az orvos azt mondta, már nem veszélyes másokra.”
„Hiszel az orvosoknak? Ők nem értenek semmit.”
És ezzel véget ért a beszélgetés.
Karácsonyreggelén mindenki elment a templomba, majd visszatértek haza. Sok vendég volt, akik körülülték a csodálatos asztalt, ettek, ittak a szüleik egészségéért, és tanították a gyermekeiket, hogyan legyenek jó emberek.
Miután a vendégek elmentek, rendet tettek az asztalon, rendbe rakták a lakást, és fáradtan lefeküdtek aludni. A fiú azonban nem tudott aludni, pedig nagyon fáradt volt, valami nyomta a lelkét. Reggel elhatározta, hogy meglátogatja apját. A kórház rendkívül csendes volt, a folyosókon szinte senki nem volt.
A nővér azt mondta, hogy sok beteg hazament, hogy a karácsonyi ünnepeket a családjával tölthesse. A fiú lehorgasztotta a fejét, és elkezdett felfelé lépdelni a nyolcadik emeletre, ahol az apja szobája volt. Odaért az ajtóhoz, és éppen azon gondolkodott, hogyan kérjen bocsánatot, amikor hirtelen meglátta, hogy az apja ágya üres volt.
Gyorsan kilépett, és elindult az orvosi rendelő felé. Az ajtó előtt meglátta az orvost, aki halkan ezt mondta:
„Mindent megtettünk, amit csak tudtunk, de sajnos nem sikerült megmenteni. Meghalt. És az utolsó, amit mondott, az volt, hogy nagyon csalódott az életében, a fiában és saját magában, hogy nem sikerült rendes embert nevelnie.”
