- Életben vagy - mondta Sebastian lassan, egyenesen a szemébe nézve.
— Élsz… — mondta Sebastian halkan, egyenesen a szemébe nézve. — A fenébe… Erre nem számítottam.
Elizabeth szó nélkül lépett be. Mögötte két civil ruhás biztonsági ügynök zárta be az ajtót. Apja, Thomas, közel maradt hozzá, tekintete élesen fúródott abba a férfiba, aki megpróbálta megölni a lányát.
— Mit hittél? Hogy élve eltemetsz, és eltűnsz a pénzzel? — Elizabeth hangja halk volt, de jéghideg düh vibrált benne. — Hogy csak egy lábjegyzet maradok egy rendőrségi aktában? Egy újabb naiv áldozat?
Sebastian nem válaszolt azonnal. Letette a poharat, térdére helyezte a kezét, mint egy színész, aki egy hosszú előadás után elfogadja a tapsot.
— Erősebb voltál, mint gondoltam — ismerte el. — De még mindig nem érted. Ez sosem rólad szólt. Ez a szabadságomról szólt. A menekülésről egy korrupt rendszerből, egy életből, amit nem én választottam.
— És úgy döntöttél, megölöd őt — vágott közbe Thomas. — Elveszed mindazt, ami az övé volt. A nevét, a vagyonát, a jövőjét.
— Az életet választottam — mondta Sebastian. — És ahhoz… valakinek veszítenie kellett.
Az egyik ügynök közelebb lépett hozzá, de Elizabeth felemelte a kezét. Még nem. Még hallani akarta az igazságot. A szemébe akart nézni, érezni minden hazugság rezdülését.
— Miért pont én? — kérdezte. — Megszökhettél volna, találhattál volna más utat.
Az orvosok pánikba estek! Ez a cucc minden életkorban helyreállítja az ízületeket. Írja le a receptet: 1...
19 egy órával ezelőtt
— Mert belém szerettél — felelte ő, és keserű mosoly jelent meg az arcán. — Tökéletes voltál. Túl tökéletes. És túlságosan is könnyű volt meggyőzni. Hogy aláírj, bízz bennem. Hogy az asztalra tedd a szíved, azt hívén, hogy szeretnek.
Elizabeth egy pillanatra lehunyta a szemét. A fájdalom nem testi volt. Egy régi seb lüktetett újra. De nem engedte meg, hogy Sebastian ezt lássa.
— És most? Mit gondolsz, mi lesz, Sebastian? — kérdezte. — Azt hiszed, kisétálhatsz innen, és megint eltűnhetsz?
— Őszintén? — egy pillanatra elhallgatott. — Nem. De nem is fognak könnyen elkapni.
Egy hirtelen mozdulattal Sebastian felugrott, és a nehéz fa széket az ügynökök elé lökte. Az egyik megbotlott, a másik előkapott egy gázsprayt, de már késő volt — Sebastian egy oldalsó ablakon ugrott ki, amely a kertre nyílt.
— Kapjátok el! — kiáltott Thomas.
Elizabeth már futott. A küszöbön átszáguldva rohant az éjszakába, haja lobogott a szélben, halántéka lüktetett. Sebastian a stég felé tartott. A holdfényben egy motorcsónak várta.
De Elizabeth utolérte. Kinyújtotta a kezét. A férfi megfordult. Egyetlen pillanat — tekintetük találkozott. Sebastian szemében nem volt félelem. Csak megbánás. De nem azért, amit vele tett. Hanem mert nem sikerült.
— Nem mész sehová — suttogta Elizabeth, megtört hangon.
Az ügynökök utolérték, és másodpercek alatt a földre vitték Sebastiant, majd megbilincselték.
Néhány hónappal később, a tárgyalóteremben, Elizabeth figyelte, ahogy Sebastiant a vádlottak padjára kísérik. Sötétszürke öltöny volt rajta, arca beesettebb, de szája szegletében ugyanaz a gúnyos mosoly. Szégyen nélkül nézett rá.
— Szerettelek, tudod? — súgta, miközben az őrök kísérték. — A magam beteg módján, de szerettelek.
— És én, — válaszolta Elizabeth higgadtan, — a magam módján, legyőztelek.
Az ítélet egyértelmű volt: emberölési kísérlet, csalás, okirathamisítás, pénzmosás. 25 év börtön. Sebastian Richter példává vált. Elizabeth pedig annak a nőnek a szimbóluma lett, aki nemcsak túlélte, hanem visszavette az életét.
Egy évvel később Elizabeth a szülői ház verandáján ült. Mellette az asztalon egy fekete-fehér fénykép: ő maga kórházi ruhában, halvány mosollyal. Kezében egy oklevél: „Élet. Újrakiadás.”
— Minden megváltozott — suttogta, az eget nézve. — De én is.
Már nem volt áldozat. Nem volt elárult menyasszony. Ő Elizabeth Westbrook volt. A nő, aki legyőzte a halált. És visszatért, hogy ő írja meg a befejezést.
