Miután elvesztette a férjét, az 50 éves Éva visszatért a szülői tanyára Szenterőd határába, hogy egyedül nevelje fel két gyermekét. Az egykori mesterlövész évei kemény emberré formálták, de a föld iránti szeretete megszelídítette. Azt hitte, végleg maga mögött hagyta a harcteret.
Azonban a nyugalom nem tartott sokáig.
A nyár meleg reggeleket és hosszú munkanapokat hozott. Éva mégis békét talált a vidéki élet ritmusában. Egy derűs hajnalon épp a nyugati kerítésen dolgozott. Mozdulatai pontosak, fegyelmezettek voltak – a katonaságnál töltött évei nem múltak el nyomtalanul.
A motorzaj először alig hallatszott. Csak akkor figyelt fel rá, mikor már ott dübörgött a tábla szélén. Éva hunyorogva nézett fel. Egy bozontos szakállú, éles tekintetű férfi ült a motoron. Bőr mellényén feltűnt egy folt: "Vasfarkasok".
A férfi végigmérte őt. Éva érezte a pillantás súlyát, amitől ösztönösen megfeszült. A férfi beindította a motort, és porfelhőt hagyva maga után eltűnt. Éva markolta a kerítésoszlopot, belül egy furcsa, baljós érzés fészkelt.
Megdermedt. Valami nem stimmelt.
Ahogy a távolba tekintett, és a dombokat pásztázta, agya már a lehetőségeket mérlegelte.
Később, azon a délutánon, Éva tizenhat éves lánya, Lilla lihegve rontott be az istállóba.
– Anya! – kiáltotta. – Marika néni telefonált. Azt mondta, motorosok kérdezősködtek utánunk a benzinkúton. Azt akarták tudni, miénk-e a föld.
Éva gyomra görcsbe rándult.
– Azt is mondták, hogy miért? – kérdezte halkan.
Lilla megrázta a fejét.
– Nem. De nagyon komolyak voltak. Szervezettek.
– Hol van Marci? – kérdezte Éva, tizenegy éves fiára gondolva.
– Hátul, Maxszal – felelte Lilla.
Max, az ausztrál juhászkutya, idegesen ugatott a tyúkól mellett. Éva ösztönösen a csípőjéhez nyúlt, de a fegyver, amit egykor hordott, már rég eltűnt az életéből.
Megpillantotta Marcit a földön kuporogva.
– Anya – mondta a fiú sápadt arccal –, három motoros jött az úton. Megálltak, és a házat bámulták. Max is furcsán viselkedett egész reggel, pont, mint tavaly, amikor az a hiúz a tyúkokra járt.
Éva bólintott.
– Ti ketten maradjatok a ház közelében. Én bemegyek a városba.
A Szenterőd egyetlen takarmányboltja megszokottan zsúfolt volt, de valami a levegőben feszült. Mikor Éva belépett, minden tekintet rá szegeződött. Az üzlet tulajdonosa, Sámuel, komoran biccentett.
– Éva – mondta halkan, áthajolva a pulton –, hallottam, hogy a Vasfarkasok a te földed körül ólálkodnak. Felfelé mozognak a völgy mentén.
– Mi a céljuk?
– Gazdák, vállalkozások. Aki nem tud fizetni, elveszítheti a pajtáját… vagy rosszabbat.
Éva állkapcsa megfeszült.
– Hányan vannak?
– Tíz-tizenketten. Nehézfegyverzetük van. És... van köztük pár volt katona is.
A bejárat fölött megszólalt a csengő. A hetvenéves özvegyasszony, Mária, aki egész életét Szenterődön töltötte, belépett. Egy összehajtott újságot szorongatott.
– Ezt látnod kell – mondta Mária, miközben kinyitotta az újságot. Egy homályos fotó volt rajta egy férfiról – a Vasfarkasok vezére, akit csak úgy hívtak: Kígyó.
Arcán hegek, tekintete jéghideg.
– Már három északi települést átvettek. A múlt héten felgyújtották a Tamás család tanyáját, mert nem fizettek – mondta Mária.
Éva agya lázasan dolgozott.
– Köszönöm, hogy szóltál. Ha bármit látsz vagy hallasz még, értesíts.
Hazatérve Éva Lillát és Marcit a munkájuk vége felé találta. Lilla tekintete feszült volt.
– Amíg nem voltál itthon, kétszer is elment a ház előtt egy fekete motor – mondta. – Követnek minket, igaz?
Éva bólintott.
– Ne pánikolj. De ne is vedd félvállról. Tartsátok magatokat a megszokott napirendhez. Maradjatok a ház közelében. Max legyen mindig veletek.
Aznap este Éva a verandán ült, és egy régi puskát tisztogatott. A fegyvert eredetileg a prérifarkasok miatt vette, de most valami másra kellett gondolnia.
Kezének mozdulatai pontosak voltak, szinte gépiesek. A tücskök hangját elmosta a saját gondolatainak zaja. Tekintete a pajta felé vándorolt – pontosabban arra a hamis falra, ami mögött egykor elrejtette mesterlövész-felszerelését.
Bízott benne, hogy soha többé nem lesz szüksége rájuk. De most érezte: közeleg az idő, amikor meg kell törnie a csendet.
A nap már alacsonyan járt az égen, hosszú árnyékokat vetve a mezőre, amikor négy motoros közeledett a tanya kapuja felé. A kavargó por nyomot húzott mögöttük, ahogy a motorok üvöltve lelassítottak.
Az egyik férfi kiemelkedett közülük: magas volt, bal arcán egy hosszú heg húzódott. Lépéseiben volt valami megdöbbentően magabiztos. Bőr mellényén egy jól látható felirat díszelgett: KÍGYÓ, a banda vezére.
Éva kilépett a házból. Testtartása nyugodt, mozdulatai határozottak. Látszott rajta, hogy minden lépését megtervezte.
– Szép kis birtok – szólalt meg Kígyó gúnyos, rekedt hangon. – Kár lenne, ha valami történne vele.
– Magánterület – válaszolta Éva szárazon. – Menjenek tovább.
Kígyó elmosolyodott, de a vigyora hideg volt, mint a kora tavaszi szél.
– Azt hiszem, félreérti, asszonyom. Védelemről beszélünk. Mondjuk, havi ötezer forint fejében biztosíthatnánk, hogy a tanyád… ne szenvedjen balesetet.
– Nem érdekel – vágta rá Éva higgadtan.
A mosoly eltűnt a férfi arcáról.
– Minden érdekes lesz, ha megtagadod. Kérdezd csak meg a Tamásékat.
– Te elmondtad, amit akartál – szólalt meg Éva. – Most pedig tűnjetek el a földemről.
Kígyó szeme összeszűkült.
– Van egy heted. Aztán a dolgok kiszámíthatatlanná válnak – morogta, majd a motorjára pattant, és a többiekkel együtt elhajtottak.
Amint a hangjuk elhalt, Éva megkerülte a tanya kerületét. Lábnyomokat és guminyomokat látott a porban – ezek nem voltak holmi utcai huligánok. Ezek a férfiak képzettek voltak.
Aznap este Éva hívást indított. Először Máriának szólt, aztán Tomnak – egykori vadásztársának – és még néhány megbízható szomszédnak. Összegyűltek a pajtában.
– A seriff haszontalan – szólalt meg Tom. – Pénzen tartják.
– Akkor magunkra vagyunk utalva – bólintott Mária.
Éva kiterítette az asztalra a régi mesterlövészpuskáját és néhány harci térképet, amelyeket még régen készített a környékről.
– Ha eljönnek, nem fogják könnyen venni a földet.
A következő három napban Szenterőd új arcot öltött.
Erőd lett belőle.
Az emberek megerősítették a kerítéseket, figyelőállásokat építettek, hátsó menekülési útvonalakat jelöltek ki. Lilla és Marci Évától alapvető taktikai manővereket tanultak.
– Itt nem számít, ki hány éves – mondta Éva. – Aki tud, az segít. És ti tudtok.
A gyerekek komolyan vették a dolgot. Lilla baseballütővel gyakorolt célzást, Marci Maxot tanította figyelmeztető jelekre.
Amikor a Vasfarkasok visszatértek, épp csak hajnal előtt történt.
Húsz motoros kanyargott be a főúton. Kétoldalt taktikus alakzatban mozogtak, mint katonák. Éva a padlástérből figyelte őket, ahol egy ideiglenes megfigyelőállást alakított ki.
Puskája mozdulatlanul állt, ahogy a rádióba suttogott:
– Mindenki pozícióban maradjon. Lapuljatok.
Kígyó hangja átvágott a hajnal csendjén:
– Ez az utolsó esély. Adjátok át a földet, és békén hagyunk benneteket.
Éva válasza egyetlen pontos lövés volt. A golyó eltalálta Kígyó motorjának motorblokkját. A járműből szikrák és füst tört elő, mire a banda tagjai szétszóródtak.
– Játék indul – suttogta Éva.
Az elkövetkező egy óra káosz és precízió keveréke lett. Éva sorra hatástalanította a járműveket, miközben a szövetségesei védték az állásaikat.
Még Lilla is részt vett: egy betolakodót verte vissza a pajtánál.
– Takarodj a tanyánkról! – kiáltotta, és egy jól irányzott ütést mért az egyik motoros karjára.
A reggel lassan világosodott. A Vasfarkasok visszavonultak. A motorjaik fele ottmaradt, néhányan megsérültek. Kígyó egy fekete pickup hátsó üléséről nézett vissza Évára.
Szemei dühösen villantak.
– Ez még nem ért véget – üvöltötte.
Éva tudta, hogy igaza van. A Vasfarkasok megerősítést fognak hozni. De azt is tudta: alábecsülték őket.
Ez nem csupán egy család volt, amit megtámadtak. Ez egy közösség volt, amely nem adta fel a harcot.
Miközben a tanya romjai közt állt, megszemlélte a károkat, és megszervezte az újabb védekezést, Éva tudta: ez már nem csak a földjéről szól.
Ez a harc volt a múltért, amit szülei felépítettek. A jövőért, amit a gyermekeinek akart átadni.
És ő nem fog veszíteni.
A farkasok visszatértek.
Ezúttal harmincan voltak.
Fegyvereik nehezebbek, motorjaik gyorsabbak, és szemükben ott villogott a bosszú. A Szenterőd fölötti égbolt sötétebbnek tűnt, a levegő megfeszült. A falu készen állt – de mindenki tudta, ez már nem lesz olyan, mint az első összecsapás.
Éva a központi istálló melletti magaslesben állt. Kezében újra ott volt a mesterlövészpuska – természetes folytatása a testének. Látása pásztázta a horizontot, de nem csak szemével figyelt – az ösztönei is élesek voltak.
– Mindenki a helyén van? – kérdezte rádión.
– Itt Tom – jelentkezett be egy sercegő hang. – Az északi árok kész.
– Mária vagyok – szólt bele egy másik hang. – A déli silók körül minden elbarikádozva.
– Lilla és Marci? – kérdezte Éva.
– A csirkeház mögött – felelte Lilla. – Max velünk van. Várjuk a jelet.
És akkor jöttek.
A motorok üvöltése betöltötte az éjszakát. A Vasfarkasok nem kerteltek – szétterültek a terület körül, és több irányból egyszerre indultak meg. A keleti kerítésnél tűz csapott fel – nyilvánvaló elterelő hadművelet volt.
– Ne mozduljatok! – utasította mindenkit Éva. – Csak akkor lőjetek, ha biztos a cél.
Robbanások rázták meg az éjszakát. Lángok világították meg a kukoricatárolót. De a falubeliek kitartottak.
Éva úgy mozgott, akár egy árnyék. A tetőről az udvarra, onnan a föld alatti járatokba, amelyeket még hetekkel korábban kezdtek ásni. Minden mozdulata céltudatos volt. A puska újra és újra betalált – nem halálos lövések voltak, de bénítóak, üzenetértékűek.
Ez nem az a hely, amit csak úgy el lehet foglalni.
Lilla és Marci futárok lettek. Üzeneteket vittek, fegyvereket hoztak, vizet osztottak. Arcaik porosak voltak, ruhájukon sárfoltok, de a szemükben ott égett a tűz.
– Marci, hozz még töltényt Tom bácsinak! – kiáltotta Éva.
– Már megyek! – felelte a fiú, Max pedig vakkantott egyet, mintha értette volna.
A Vasfarkasok túlerőben voltak, de hiányzott belőlük, ami Évában megvolt: a stratégia. A motorosok egy része aknamezőre tévedt, másokat csapdák állítottak meg – olajos árok, meglepetésszerű zárótűz, falábú álcák.
A támadás lassan szétesett.
Ahogy pirkadt, a Vasfarkasok zavarodottá váltak. Visszavonultak, keresték egymást, de a koordinációjuk szétesett. A füst és a por fátyolán át Éva meglátta Kígyót, ahogy magányosan állt a mező közepén. A motorja defektes, a lába sérült.
Éva nem sietett. Lassan közeledett hozzá.
A fegyverét a férfi mellkasára szegezte. A nap felkelt mögötte, arany fényben fürdetve a jelenetet. Úgy állt ott, mint egy ősi harcos – nem megtört, hanem teljesen jelen.
– Vége van – mondta halkan.
Kígyó keze remegett. Kiejtett egy kést a markából, ami a porba zuhant.
– Azt hiszed, ez számít? – köpte a szavakat. – Mi csak a kezdet vagyunk. Rengetegen vannak még, akik utánunk jönnek.
– Akkor majd őket is várom – felelte Éva, és intett a falusiaknak, akik előbújtak az árkokból, sáncok mögül, istállók mélyéről. Piszkosak voltak, kimerültek – de győztesek.
– A földemért jöttél. A családomért. A városomért. Most megkapod az árat – mondta Éva, és intett.
A férfit lefegyverezték. A Vasfarkasokat körülzárták, sokan megadták magukat. A sebesülteket ellátták, a tüzeket eloltották.
Mire a nap felkúszott az égre, Szenterőd megmenekült.
Éva ott állt a mező közepén, a két gyermeke mellette. A föld alattuk meggyötört volt, az istállók megsérültek, de a szívük tele volt hittel.
– Anya – szólalt meg Lilla, halk tisztelettel –, most már biztonságban vagyunk?
Éva a lányára nézett. Megszorította a kezét.
– Most igen. De ha jönnek újra, mi itt leszünk. Együtt.
És ez volt a különbség. A farkasok magányosan jöttek. Ők közösségként védték a hazájukat.
A történet nem csak egy nő harca volt.
Ez egy város ellenállása volt a sötétség ellen.
Egy anya, aki visszatért a földre, nem csak traktorral és gyerekkel, hanem múlttal, hittel és határozottsággal. Aki bebizonyította:
Nem lehet sarokba szorítani egy ragadozót úgy, hogy ne számíts a harcra. És ha mégis, jobb, ha imádkozol, hogy ne harapjon vissza.
