Az új kislányt a tanító néni az utolsó padba ültette. Senki sem akart mellé ülni. Gúnyolták, bántották, mindenért. Az volt minden bűne, hogy cigány volt. Neki nem voltak szép ruhái, új tolltartója, illatos radírja, menő táskája. Nem tudhattam min megy keresztül minden nap.
De egyik este az anyukám sírva talált rám az ágyamban és megkérdezte mi a baj. És én nem tudtam elmondani, nem akartam elmondani, hogy a szívem, a gyermeki szívem fájt a kislányért. Pedig nem volt kedves. Nem mosolygott. Soha. Nem tudtam mit gondol rólunk. Mint egy sarokba szorított kis állat, úgy kínlódta át a napjait velünk, gonosz gyerekekkel. És én azt éreztem én is egy gonosz gyerek vagyok, mint a többiek. És én nem akartam az lenni. Egy gonosz kirekesztő.
A kislánynak foltos volt a ruhája, megvarrták sok helyen. De tiszta volt és olyan...nyomorult. Én annak láttam. Már ismertem a szót. És fájt. Minden betűje. Egy nap odaültem mellé és adtam neki egy csokit. Annyira megijedt, nem akarta elfogadni. Mikor kérdeztem, hogy miért azt suttogta: mert téged is bántani fognak. Letettem elé a csokit és ő nem vette el. Mondtam neki, hogy tegye a tornazsákjába, de azt sem merte, azt mondta majd azt fogják mondani, hogy ellopta. Hangosan mondtam, hogy mindenki hallja: az anyukám küldte neked. Rettegve nézett körül, lassan bontotta ki a papírból, és úgy ette, mintha bűnt követne el. Attól a naptól minden nap vittem neki valamit. Egy ceruzát, egy almát, vagy egy kis rajzot. Beszéltem vele.
Nem sokat árult el magáról, de azt megtudtam, hogy nagyon szegények és az anyukája vigyáz rá és a testvéreire az apukája pedig utcaseprő. Sehová nem veszik fel dolgozni, mert cigány. A kislány anyukája egy napon mikor jött Arankáért-mert így hívták-odajött hozzám és annyit mondott: köszönöm. Tudtam, miért mondja. Év végére Aranka mert mosolyogni. Én kaptam meg a felnőttektől, hogy cigányokkal nem barátkozunk, az apja csak egy utcaseprő. Döbbentem álltam ott a kis kilenc éves fejemmel, és csak annyit értettem meg belőle, hogy ez a világ szar úgy, ahogy van. Negyven év telt el, és semmit sem változott ez a világ. Egy tizenkét éves kislány megint véget vetett az életének az iskolai bántalmazások miatt. Nem volt egyetlen felnőtt sem, aki megvédte volna, meghallgatta vagy megvigasztalta volna. Aki kiállt volna érte. Aki elmondta volna a sok idétlen kölyöknek, hogy ez a világ nem így működik. De. Így működik. És ezért megint meghalt egy ember, aki előtt ott állt még az egész élet.
Aranka bárhol is vagy remélem boldog vagy, és megtanítottad a gyerekeidet, hogy ne gyűlöljék aki nem cigány, csak mert veled másképp bántak. Hiszek benne.
