A mai közéletben gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy politikai vezetők környezete – családtagjaik, barátaik, üzletfeleik – elképesztő gazdagságra tesznek szert. Milliárdok, kastélyok, luxusautók, offshore cégek, és korlátlan lehetőségek – ezek sok esetben szinte természetes velejárói lettek a hatalomnak. Ebben a kontextusban különös fényt kap egy név a múltból: Kádár János.
Kádárnak sem a lánya, sem a veje, de még a legjobb barátja sem lett milliárdos. Ő maga sem volt az. De tudják, mi volt ő?
Egy rendszer arca – egy korszaké, amelyről lehet vitázni, lehet szeretni vagy gyűlölni, de egy dolgot nehéz tagadni: Kádár János nem a saját gazdagodásáért ült a hatalomban. Nem voltak titkos bankszámlák, luxusvillák, jachtok, dubaji nyaralók. Az ő „nyeresége” nem anyagi természetű volt – hanem az a meggyőződés, hogy egy országot irányítani erkölcsi felelősség.
Persze nem volt ő szent. A rendszer, amit vezetett, elnyomó volt, és rengeteg fájdalmat, igazságtalanságot okozott. De mégis: a közvagyonhoz való viszonya élesen eltért a ma megszokottól. Nála nem épült dinasztia, nem születtek családi birodalmak a közpénzből.
Kádár egyszerűen élt, szerényen, egy szolgálati lakásban. Nyugdíjasként is ugyanott maradt. Amikor meghalt, nem hagyott hátra milliárdokat – csak egy ország emlékét, amely bár sok sebet hordozott, mégis megtartotta vezetőjéről a tisztesség és egyszerűség képét.
Ez a kontraszt – a tegnap és a ma között – sokatmondó. Kádár János nem volt milliárdos. Nem is akart az lenni. Ő nem a pénzre építette a hatalmát – hanem a rendszerre, amelyben hitt. Hogy ez jó vagy rossz volt, azt mindenkinek magának kell eldöntenie. De a kérdés ma is égető:
Miért lett természetes, hogy a hatalommal együtt jár a gazdagodás? Miért nem kérdezzük meg gyakrabban: hol vannak azok a vezetők, akik nem akarnak mindent?
Kádár nem volt példakép minden szempontból. De volt benne valami, amit ma egyre ritkábban látunk: mérték. És talán épp ez az, ami ma a legjobban hiányzik.
