A Bükk hegység ölelésében, ahol az időt nem a faliórák kattogása, hanem a fák évgyűrűi és az évszakok rendje mérte, ott bújt meg egy kis falu, amit az ott kanyargó patak után Kanyargósnak neveztek el. Olyan volt, mintha maga a természet adta volna neki a nevet – pontosan odaillő, szerény, titokzatos.
Nem szerepelt útikönyvekben, nem járt arra turista – vagy ha igen, az eltévedt, de boldog volt. Az élet itt lassan folyt, békés ritmusban, a fák susogása és a patak csobogása adta a tempót. Az emberek ismerték egymást név szerint, és azt is tudták, kinek mikor sül meg a kalács vagy éppen mikor morog a gyomra.
A falu szinte teljesen körbe volt ölelve erdővel, sűrű, sötétzöld lombkoronák takarták el az eget, és mintha valami ősi erő lakott volna benne. Aki járt benne, azt mondta, a Bükk-erdő nem csak erdő – az él. És emlékezik.
Egy macskaköves kis utcán, a patakparton állt egy kék zsalugáteres ház, ahol mindig finom leves illata keveredett a nedves avar szagával. Itt lakott a Márton család:
– Anna, az állatorvos, aki inkább beszélgetett állatokkal, mint emberekkel,
– férje, Márton András, egy keveset beszélő, nyugodt fafaragó,
– és az ő hűséges társuk, egy hatalmas, lompos kutya, akit mindenki Bendegúz néven ismert.
Bendegúz nem volt egyszerű házikedvenc. Ő volt a család lelke. Olyan nagy volt, hogy a gyerekek kis póninak nézték, és olyan bundás, mintha a tél költözött volna rá. Szőre aranyban játszott, itt-ott rozsdabarna árnyalatokkal – de ami igazán különlegessé tette, azok a szemei voltak: nagy, barna, bölcs és szeretettel teli.
Anna gyakran mondogatta:
– Ez a kutya tudja, mit gondolok, mielőtt én magam rájönnék.
András csak elmosolyodott, és hozzáfűzte:
– Bendegúz nem kutya. Ő egy… öreg lélek bundában.
És talán igazuk is volt. Bendegúz ugyanis imádta az erdőt, jobban, mint bármi mást. Napi sétái nem voltak pusztán mozgás – azok szertartások voltak. Bejárta a bokrokat, fákat, nyomokat kutatott, néha hozott egy érdekes formájú ágat, vagy egy régi, megcsócsált csontot, amit úgy adott át, mint valami kincset.
– Nézd, András – nevetett Anna –, szerinted egy avar kori csont, vagy csak a kocsma melletti szemetesből halászta ki?
De egy őszi estén... valami történt. Valami, ami örökre megváltoztatta az életüket.
A nap már lement, a levegő hűvös volt, nedvességgel és rothadó levelek illatával telített. András felvette Bendegúz régi, kopott bőrpórázát, és egy szokásos sétára indultak az erdőbe.
A naplemente lila és narancs árnyalatokkal festette az eget. Köd ült meg a fák tövénél, úgy nézett ki az erdő, mintha mesekönyvből lépett volna elő.
Bendegúz izgatottan szaglászott, ugrándozott, néha eltűnt a sűrűben, de mindig visszatért – kivéve most.
András egyszer csak észrevette, hogy túl sokáig nem jön vissza.
– Bendegúz! Hóha! Gyere vissza, pajtás! – kiáltotta.
Semmi. Csend.
Aztán, egy susogás. A bokrok megrezdültek.
Bendegúz előbukkant. De másképp.
Nem volt ugrálás, nem volt csóváló farok. Óvatosan, lassan jött, fejét lehajtva. Szinte méltóságteljesen.
– Mi a fene van veled? – András halkan közelebb lépett.
És akkor meglátta.
Három apró lény ült Bendegúz hátán.
Nem voltak nagyobbak egy maroknál. Testük áttetsző volt, mintha tiszta fényből lettek volna. Arcukon semmi emberi – mégis ott volt az értelem a szemükben. Óriási, ragyogó szemek, aránytalanul nagyok, amelyek aranyosan, ezüstösen fénylettek a félhomályban.
– Te jó ég… – suttogta András. – Ez most… mi?
A lények nem féltek. Nem szöktek meg. Csak figyelték őt, kíváncsian. Kis kezeik a kutya bundájába kapaszkodtak. Egyikük apró hangot adott ki – mintha csengettyű szólalt volna meg, valami különös, harmonikus ritmusban.
András hátralépett, megdörzsölte a szemét. De a látvány nem tűnt el.
– Bendegúz… mit hoztál nekünk, öreg fiú?
A kutya leült, lassan lefeküdt a fák alá. Tekintete komoly volt, szinte bocsánatkérő. András a bundára nézett – a lények mozdulatlanul ültek rajta.
Majd egy halk hang jött a sötétből, valahonnan a tudat mélyéből – nem is szó, csak érzés:
„Ők segítséget kértek. Hazahoztam őket.”
Márton András úgy vezette vissza Bendegúzt a házuk felé, mintha tojásokon lépkedne. Jobbjával finoman fogta a pórázt, baljával időnként a kutya oldalát simogatta, nehogy az apró lények, akik továbbra is a kutya hátán ültek, lezuhanjanak.
Az erdő lassan mögöttük maradt, a házak sziluettje kibontakozott a félhomályban. A falu csendes volt, csak egy bagoly huhogása és távoli kutyaugatás hallatszott. A köd mostanra szinte térdig ért, a macskakövek is nyirkosan csillogtak.
Mikor hazaértek, Anna már az előszobában toporgott. Szinte érezte, hogy valami történt – Bendegúz furcsán viselkedett aznap, nyugtalan volt, még a vacsoráját sem ette meg rendesen.
– András? Végre! Hol voltatok ennyi ideig? Már azt hittem, a medvék megettek! – mondta, de aztán megállt. – Mi van veletek? Bendegúz olyan… ünnepélyes.
András megpróbált megszólalni, de a szavak nem akartak kijönni.
– Anna… nézd meg a hátát.
Anna odalépett, és ahogy lehajolt, hogy megnézze Bendegúz bundáját, elakadt a lélegzete.
– Jézusmária… – suttogta.
A három lény most már tisztán látszott a nappali fényében. Mintha fényből, harmatból és angyalporból álltak volna – ez volt az első gondolata. A szemük… olyan volt, mint amikor egy gyerek először látja a hóesést. Szemükbe mélység és bölcsesség ült.
– Te jó ég, ezek… ezek nem lehetnek igaziak, ugye?
– Anna, ők igaziak – mondta András halkan. – Láttam, hogy élnek. Mozognak. Hangokat adnak ki. A kutya nem találta őket – hazahozta őket.
Anna állatorvosként sok furcsaságot látott már: háromlábú kecskét, sündisznót, aki barátkozott a macskával, sőt egyszer egy hörcsög majdnem lenyelte a gazdája eljegyzési gyűrűjét. De ez más volt.
– András, ezek nem állatok. Nem is tudom, mik ezek. De… nem tűnnek veszélyesnek. Sőt… – lehajolt, szinte automatikusan, és lágyan szólt: – Sziasztok. Nyugalom. Nem bántunk.
A lények egyikének apró keze megmozdult. Olyan volt, mint egy áttetsző virágszirom. Megérintette Bendegúz fülét, aztán elengedte. A kutya csendben tűrte, mintha tudná: ez fontos.
– Hozom a vizsgálólámpát – szólt Anna, és már sietett is a hátsó szobába, ahol az állatorvosi felszerelései voltak. – Ne mozdulj, Bendegúz. Őrizz meg őket. Én is próbálok úgy tenni, mintha nem lennék totálisan megzavarodva.
András leült a kanapéra. Szíve még mindig a torkában dobogott.
– Mit gondolsz, Bendegúz? Mit jelentenek ezek? És hogy értetted azt, hogy „segítség kell nekik”? – kérdezte halkan, a kutyához hajolva.
Bendegúz egy pillanatra ráemelte mélybarna szemeit. Nem válaszolt – legalábbis nem emberi nyelven. De András szinte hallotta: „Tudni fogjátok.”
Anna visszatért, gumikesztyűben, zseblámpával, fonendoszkóppal és egy kisebb műszerkofferrel.
– Oké – sóhajtott. – Ha már itt vannak, legalább nézzük meg, hogy nem betegek-e. Vagy radioaktívak. Vagy… én nem tudom, mit szoktak vizsgálni ilyen esetben.
Lassan, óvatosan közeledett. A három apró lény szorosan összehúzódott Bendegúz hátán, de nem próbáltak elszökni. Mintha figyelték volna a nő minden mozdulatát.
Anna kinyújtotta a kezét, és a legkisebb lényt óvatosan megérintette – vagyis megpróbálta.
– András… ez… ez forró! – kiáltotta fel, de nem fájdalmasan, csak meglepetten. – Olyan, mint egy… kályhakő, ami mégis puha. Érzed, hogy vibrál?
András bólintott.
– Olyan, mintha... élnének, de nem testileg. Valami… energia.
A kis lény hirtelen felemelte a kezét. Megérintette Anna gumikesztyűs ujját. A kesztyű átlátszóan izzott a találkozás helyén.
Anna dermedten figyelte.
– Huh… ha ez álom, ne ébressz fel.
A három lény ekkor lassan lecsúszott Bendegúz hátáról. Egyikük körbenézett, aztán a szőnyeg közepére lépkedtek. Mozgásuk kecses volt, szinte táncszerű.
Anna és András egyszerre suttogták:
– Úristen...
A lények leültek a perzsa szőnyeg közepén. Szorosan egymás mellett, és egy különös, haranghangszerű csilingelést kezdtek el hallatni – mintha énekelték volna egymásnak, hogy: „Most biztonságban vagyunk.”
Anna a fejét csóválta, miközben a zseblámpával próbálta őket jobban szemügyre venni.
– Nincs szemük. Mármint van, de… nincsenek olyan arcvonásaik, mint amit megszoktam. Se fül, se száj, se orr. De… értik, amit mondunk. Tudják, hogy figyeljük őket.
– Anna – szólt András halkan –, mi van, ha nem is… állatok? Mi van, ha nem is... innen valók?
Anna nem felelt azonnal. Letérdelt a lények elé. A legkisebb újra felnézett rá, aztán közelebb lépett, és megérintette a fáklyafényre emlékeztető pontot a zseblámpa üvegén. A lámpa fénye halvány kékké változott.
Anna hátranézett a férjére.
– Ez… ez biológiailag lehetetlen. Ez fizikai abszurdum.
András elmosolyodott. Egy fáradt, félig reményteli mosoly volt.
– A lehetetlennel vacsorálunk, drágám.
A következő nap hajnalán a Márton-ház nappaliját mély csend lengte körül. Az éjszaka fáradtsága még nehezen engedte el a testeket, de az elme nem tudott pihenni. Anna és András ültek a kanapén, a kis lények pedig továbbra is a perzsa szőnyegen gubbasztottak – olyan csendben, mintha meditálnának.
A házban csak a kandalló pattogása hallatszott. Bendegúz ott feküdt a szőnyeg szélén, figyelmét egy pillanatra sem vette le apró vendégeikről.
– Próbálkoztam mindenféle étellel – sóhajtott Anna. – Gyümölcs, méz, mag, még egy darab pogácsa is. Semmi.
– Talán nem a szokásos módon táplálkoznak – morfondírozott András. – Olyanok, mint… növények? Vagy energiafalók?
Anna egy pillanatig elgondolkodott, majd felpattant.
– Várj! Azok a levelek! Amiket Bendegúz hozott tegnap este a bundájában! Emlékszel? Ott hevertek a szőnyegen, és olyan furcsa, ezüstös bevonatuk volt.
– Igen… itt vannak – mondta András, már nyúlt is a sarokba, ahol a leveleket gondosan félretették.
Óvatosan betettek egy levelet a kis tálkás terráriumba, amit Anna ideiglenes otthonként készített elő a lényeknek. A reakció azonnali volt.
A három apró lény odasiklott a levélhez. Körbeállták. Kecses kezeikkel hozzáértek, és mintha a levelet nem ették, hanem… kiszívták volna az energiáját. A zöld szín fakulni kezdett, majd teljesen átlátszóvá vált, végül porrá omlott.
Anna döbbenten suttogta:
– Ezek… ezek növényenergiát esznek. Vagy még pontosabban: életerőt.
– Akkor ezek a levelek… különlegesek. Nem lehetnek akárhonnan.
András hirtelen felnézett.
– Vissza kell mennünk oda, ahol találtuk őket.
– A tisztásra?
– Oda. Valami ott van. Valami, amit éreztem. És Bendegúz is. Valahogy… ott kezdődött minden.
Anna bólintott, de aggódó arccal.
– És ha… más is tud róla?
Másnap hajnalban, mikor a falu még álmosan szuszogott, András és Bendegúz ismét útnak indultak. A kutya pontosan emlékezett az ösvényre. Mélyen bevezette gazdáját az erdőbe – sokkal mélyebbre, mint valaha jártak.
Aztán megérkeztek.
A tisztás kör alakú volt, tökéletesen szabályos. Közepén állt egy hatalmas, ősi tölgy – olyan vastag törzzsel, hogy hárman is alig érték volna körbe. Törzsének kérgét titokzatos minták borították – spirálok, hullámvonalak, apró bemélyedések.
– Te jó ég… – suttogta András.
A fa alatt, a földön valami furcsa, zölden derengő moha terült el. Mintha világított volna belülről. Körülötte fák lombjai sötét sátorként zárultak össze, a levegő sűrű volt és… valahogy különleges.
András letérdelt, és az egyik levélmintát óvatosan elcsomagolta. A mohából is vett egy keveset. S közben úgy érezte, valaki figyeli. Körbefordult, de nem látott senkit.
Csak Bendegúz állt meg hirtelen. Felmorogott. Egyenesen egy bokorra nézett.
András is odafordult – de semmi. Üresség.
– Menjünk, fiú. Ez most elég lesz.
Otthon Anna már várta, idegesen járt fel-alá.
– Te jó ég, nézd ezt! – kiáltotta, amint András belépett. – Az egyik lény világítani kezdett! Mintha… mintha a színe visszatért volna! Az energiája. Az életkedve.
András elővette a friss levelet.
– Akkor biztos ez kell nekik.
Az új levelet betették a tálkába. A lények azonnal köré gyűltek, és ismét „elfogyasztották”. Ezúttal viszont valami megváltozott.
Egyikük felállt. Közelebb ment Bendegúzhoz.
Megérintette a kutya orrát.
És Bendegúz… megrázkódott, de nem fájdalmasan. Inkább mintha elektromos bizsergés futott volna végig rajta.
Aztán… tekintete megváltozott. A szeme egy pillanatra világított. Mély, aranyfényű, nyugodt és… mintha beszélni akart volna.
– Anna… én... – kezdte András.
De Anna már tudta.
– Ő most már… kapocs lett.
A lények – mintha megértették volna, hogy eljött az idő – csendes éneklésbe kezdtek. A hangok megtöltötték a szobát, a levegő megremegett.
– András… – suttogta Anna. – Ez... kapu. Ez már nem otthon számukra. Haza akarnak menni.
– Vissza kell vinnünk őket a tisztásra – válaszolta András halkan.
És akkor a fény lassan elhalványult.
A kis lények lehunyták fénylő szemeiket.
A vég kezdete volt.
De egyben a kezdet vége is.
