Van egy félelem, amiről szinte senki sem mer beszélni, pedig mindannyian magunkban hordozzuk.
Nem a ráncokról szól, nem a sétapálcáról, még csak nem is a magányról.
Ez egy másik félelem… attól, hogy lassan eltűnünk egy testben, ami már nem úgy működik, mint régen.
Attól, hogy nem tudunk segítség nélkül felkelni.
Attól, hogy nem érünk el egyedül a fürdőszobába.
A félelem attól, hogy másokra szorulunk. 🍂
Néha felébredek, és csendben gondolok erre, mintha kimondani hangosan valósággá tenné…
Mi lesz, ha egyszer már nem tudok mindent egyedül megoldani?
Ha remeg a kezem, és kicsúsznak a kezemből az ecsetek.
Ha az emlékezetem kihagy, és elfelejtem a forró kávét, a neveket… vagy akár önmagamat is.
És nem, nem akarom, hogy sajnálattal nézzenek rám.
Tiszteletet szeretnék.
Mert még ha a test lassan el is gyengül, a lélek itt van – élő és tiszta.
Egy nő nem szűnik meg nőnek lenni, sem bátornak, sem méltónak… csak mert a teste már nem engedelmeskedik úgy, mint régen.
De ez fáj.
Fáj látni, hogyan bánnak az idősekkel, mintha útban lennének, mintha ügyetlen gyerekek lennének.
Ez is egy másik félelem: nem csak az, hogy függjünk valakitől…
hanem hogy tehernek lássanak. 🍁💔
Ezért amíg csak tudom, felkelek.
Megfőzöm a kávémat. Letörlöm a könnyeimet.
Megölelem saját magam.
Emlékeztetem magam, hogy még mindig értékes vagyok.
Mert ha egyszer eljön a nap, amikor már nem tudom mindezt magamért megtenni, legalább az tudja, aki majd gondoskodik rólam.
Nincs szükségem sajnálatra.
Szeretetre van szükségem – de olyanra, ami nem fáj.
Szeretetre tisztelettel.
És ha eljön az a pillanat, hogy valakire rászorulok…
fogja meg a kezem anélkül, hogy azt éreztesse velem: kevesebbet érek!
Mert igen, öreg vagyok…
de üres és tehetetlen? Soha!
