Első pillantásra semmi különös nem látszott rajtuk. Az apa ötvenes éveiben járó, zord, hallgatag férfi volt. Egykor erdész, akinek arcát megcsipkedték a szelek, kezét megkeményítette az erdei munka. Lépése lassú és súlyos volt, mintha a földhöz nőtt volna. Lánya – sovány, sápadt kislány, talán tizenkét éves lehetett. Kócos copfja mindig félrebillent, a tekintete pedig olyan volt, mintha félt volna a fénytől.
A falu szélén éltek, közvetlenül az erdő mellett, egy félig roskadozó házban. A tető ferdén állt, a tornác szinte leszakadt, mellette egy fekete, megfeketedett pajta állt, mintha az idő is elkerülte volna. Odabent szénakötegek, rozsdás szerszámok, tyúkketrec, félrebillent polcok – semmi szokatlan.
Mégis, minden este, amikor az éjszaka leszállt, az apa mindig ugyanazzal a kemény hangon mondott utasítással fordult a lányához:
— Menj a pajtába.
A lány bólintott. Nem kérdezett, nem tiltakozott. Csendben, szinte gépiesen elindult a pajta felé. Az apa követte. Az ajtó becsapódott, a retesz elcsúszott, és onnantól hajnalig semmilyen hang nem hallatszott.
A falu először csak suttogott. A kútnál beszélgetve, a kenyeres sorban, az asszonyok egymás fülébe hajolva súgták:
— Láttad, hogy küldi be azt a lányt?
— Ő maga is bemegy. Valami nem stimmel.
Egyikük megpróbált rákérdezni a szokásra. Az apa válaszul csak felnézett a szemöldöke alól, és úgy szorította meg a régi fejszéjét, hogy a nyele reccsent. Másikuk a lányhoz próbált szólni – ő csak a falhoz lapult, mintha el akarna tűnni a világ elől. Egy szót sem szólt.
A pletyka gyökeret vert. Egyesek szerint az apa megőrült, és kínozza a lányt. Mások úgy vélték, valami gonosz lakozik a pajtában, amit az apa esténként „etet”. A legmerészebbek pedig azt suttogták: az a lány már nem is ember, és az apja valójában őt tartja fogva – nem fordítva.
A falusiak sokáig nem mertek közbelépni. De egy este három fiatal legény – Sztyopka, Griska és Mitka – leitta magát, és úgy döntöttek: véget vetnek a találgatásnak.
Elrejtőztek a bokrok között, alig pár méterre a pajtától. És hallották.
— Menj a pajtába.
A lány indult. Utána az apa. Az ajtó becsukódott, a retesz elcsúszott. Egy pillanatra olyan mély csend telepedett a vidékre, mintha maga az éjszaka is visszatartotta volna a lélegzetét.
A fiúk a pajta falához kúsztak, fülüket a korhadt deszkához szorították. Először csak a szél susogása, egy bagoly huhogása. Aztán odabentről furcsa hang: nem kaparás, inkább nyúlós, puha, cuppogó dörzsölés. Mintha valami ragacsos dolog mászott volna a falon.
Majd egy hang szólalt meg. Mély volt, rekedt és öreges. Egyáltalán nem hasonlított a kislányéra.
— Éhes… nagyon éhes…
A három fiú megrémült. Mitka keresztet vetett, Sztyopka hátrahőkölt. A pajta mélyén tompa puffanás hallatszott, mintha valami nehéz zuhant volna a padlóra.
Nem vártak tovább. Hanyatt-homlok futottak vissza a faluba, zihálva, dadogva mesélve: „Az ott… az nem is lány volt…”
A falubeliek felbolydultak. Volt, aki fejszét ragadott, mások keresztet vetettek. De senki sem ment aznap este a pajtához.
Másnap reggel a kislány úgy lépett ki a pajtából, mintha semmi sem történt volna. Sápadt volt, kimerült, tekintete kiüresedett. Az apja némán ment a kúthoz vízért. A szomszédok félrefordították a tekintetüket.
A történtek híre azonban eljutott Akulina anyóhoz, az öreg füvesasszonyhoz is. Sokáig hallgatott, aztán kimondta, amit mások csak sejtettek:
— Nem a férfitól kell félni… hanem attól, ami a lányban lakozik. Ő már nem gyermek. A szeme idegen. Az apja pedig csak próbálja visszatartani… tőletek.
Egy héttel később a falusiak megelégelték a félelmet. Fáklyákkal, vasvillákkal vonultak a házhoz. Az apa a pajta előtt állt, kezében a fejszével.
— Engedd ki a lányt! — kiáltották.
Az apa sokáig hallgatott, majd halkan szólt:
— Ez már nem a lányom. Két éve az erdőben találkoztunk... valami árnyékkal. Beléköltözött. Nappal még ember – de éjjel… szörnyeteg. Bezárom, hogy senkit ne bántson.
Nem hittek neki. De amikor a retesz leesett, és az ajtó kitárult, mindent láttak. A lány ott ült a széna között. Szeme sárgán izzott, bőre szürke volt és száraz, mint az öreg fák kérge. Szája meg sem mozdult, mégis suttogott:
— Éhes… nagyon éhes…
A pajta padlója alatt sistergés kezdődött. A férfi közéjük állt, fejszéjét felemelte.
— Tartom őt, ameddig bírom. De az időm lejár.
Azon az éjjelen nyögések, csikorgás és embertelen kacaj hallatszott a pajtából. Reggelre a hely üres volt. Az ajtó tárva-nyitva, bent csak fekete, elszenesedett föld. Se apa, se lány.
A ház azóta is ott áll, elhagyatva az erdőszélen. A falu lassan kihalt, a házak összeomlottak. De a pajta valamiért megmaradt. A helyiek ma is messze elkerülik. Mert ha egy éjjelen arra vetődsz, és csendben fülelsz, néha még hallani lehet a suttogást:
— Menj a pajtába…
