A lemenő nap véresvörösre festette a Conchos folyó vizét, amikor Cael, a saját népe által kitaszított apacs, meghallotta a kétségbeesett kiáltásokat, amelyek örökre megváltoztatták élete irányát. Három hold telt el azóta, hogy törzsének vénei száműzték azzal a megbocsáthatatlan bűnnel vádolva, hogy szeretett egy nőt, akit más harcosnak ígértek. Most Cael árnyékként élt a kanyonok között: egyedül vadászott, a csillagok alatt aludt, és mellkasában olyan magányt hordozott, amely nehezebb volt a sivatag köveinél.
A kiáltások a folyó kanyarulatából jöttek, ahol a víz árulóvá vált. Cael a mezquitbokrok között futott, mezítelen lába alig érintette a száraz földet. Amit látott, jéggé dermesztette a vérét: egy fiatal lány, bőre fehér, mint a hold, haja arany, mint a búza, kétségbeesetten küzdött az árral, amely a sziklák felé sodorta. Európai ruhái, átázva, ágak közé gabalyodtak. A folyó éhesnek tűnt, mintha elhatározta volna, hogy elragadja.
Cael gondolkodás nélkül vetette magát a jeges vízbe. Az áramlat láthatatlan öklökkel csapta, de az évek túlélésével edzett izmai előre vitték. A lány már nem kiáltott; feje alámerült, majd felbukkant, miközben ereje fogyott. Amikor Cael elérte, nyári égbolt-kék szemei olyan könyörgéssel és rémülettel néztek rá, ami a lelkéig hatolt. A férfi kétségbeesett erővel emelte ki a vízből, mintha a saját megváltását mentené.
A sáros parton, az alkony aranyfényében látta őt először tisztán. Szép volt, európai nő finomságával, amely ritka kincs volt e vad földeken. De arca mélyebb titkot hordozott: régi szomorúságot, amely ismerős szenvedésről árulkodott. Halvány csuklóján vörös nyomok éktelenkedtek, amelyek nem a folyótól származtak; valaki bántotta őt, nemrégiben. Amint vizet köhögött fel, és levegőért kapkodott, Cael szíve összeszorult: ez a lány valamitől menekült. Rongyos ruhái, mezítelen és sebes lábai, kétségbeesett tekintete mind erről árulkodtak.
– Ki vagy te? – kérdezte spanyolul, rekedten, hiszen rég nem használta a nyelvet.
– Paloma – suttogta a lány, remegve, nem csak a hidegtől.
Ajkai kékek voltak, de reszketése nem csak a hidegről szólt: tiszta félelem volt az. Paloma Herrera – ez a név valamit megpendített Cael emlékeiben. A kereskedők beszéltek a Herrerákról, a gazdag telepes családról, akik földeket birtokoltak Chihuahua-tól Sonoráig. Ám ez a fiatal nő nem úgy tűnt, mint egy elkényeztetett európai lány, hanem inkább rabnak, aki épp egy pillanatra szökött meg.
A távolban paták dübörgése hallatszott, kutyaugatás és férfihangok, spanyol kiáltásokkal. Paloma úgy feszült meg, mint a sarokba szorított állat, kétségbeesetten keresve menedéket. Arcát a pánik maszkjává torzította a rémület.
– Engem keresnek – rebegte megtörten. – Ha rám találnak…
Szavai elhaltak egy fojtott zokogásban, amely valamit eltört Cael mellkasában. Nem kellett, hogy befejezze a mondatot. Ő ismerte ezt a félelmet – akkor érezte, amikor saját törzsének harcosai üldözték, árulónak kiáltva. Most, miközben e fiatal európai nő könyörgő szemébe nézett, úgy érezte, a sors esélyt ad neki a megváltásra.
– Gyere velem – mondta, miközben segített felállni. Keze remegett, amikor a hideg bőrt érintette. – Tudok egy helyet, ahol senki sem talál rád.
A paták közeledtek, a férfihangok Paloma nevét kiabálták, hatalmat és fenyegetést vegyítve. Cael kihallott egy szót, amely újra jégbe dermesztette: „kisasszony”, „vadember”, „jutalom”. Máris bűnösnek kiáltották, anélkül, hogy ismerték volna az igazságot.
Cael karjába kapta Palomát, aki reszketve bújt mellkasához. Könnyű volt, akár egy toll, mégis hegyként nehezedett a férfi lelkiismeretére. Tudta: egy fehér nőt mentett meg a saját fajtájától, és ez életébe kerülhet.
Éjszakai ösvényeken futottak, amelyeket csak Cael ismert. Léptei hangtalanok voltak, ahogy népének harcosai tanították. Paloma görcsösen kapaszkodott belé, meleg lélegzete a nyakát érintette, és tiltott érzéseket ébresztett benne. Mögöttük egyre több hang hallatszott, szervezetten mozogtak az üldözők. Cael felfigyelt a névre: don Aurelio. A férfi hatalommal bírt, ha képes volt éjszakai hajtóvadászatot indítani tucatnyi lovassal.
Rejtett barlangjához érve tüzet gyújtott. A fény Paloma arcát világította meg: még szebb volt, de törékenyebb is, mint gondolta. Nyakán félig gyógyult zúzódások, csuklóján kötél okozta sebek. Cael ereiben lángra lobbant a harag.
– Ki tette ezt veled? – kérdezte elfojtott dühvel.
Paloma szeme lehunyódott, ajkai remegtek.
– A gyámom, don Aurelio Herrera és felesége, doña Carmen, befogadtak, amikor öt éve a szüleim meghaltak lázban. De sosem voltam tanítványuk, mindig rabjuk, tulajdonuk voltam.
Könnyekkel küzdve mesélt évekről, amelyeket bezárva töltött, verésekről, fenyegetésekről, arról, hogy Aurelio elzárta az örökségét, és senkinek sem engedte tudni az igazságot.
– Hozzá akart adni don Rodrigo Mendozához, egy kegyetlen hatvanéves férfihoz, aki már három feleségét eltemette. Amikor ellenálltam, egy hétig étlen szomjan tartott a pincében. Ma reggel a szertartásra vittek volna, de sikerült megszöknöm.
Cael szíve minden szavával jobban összeszorult. Tudta, hogy ilyen gonoszság ellen küzdeni kell.
(Történet folytatódik Paloma és Cael közös menekülésével, szerelmük lassú kibontakozásával, a hegyekben eltöltött hetek boldogságával, az üldözők árnyékával, majd a végső szembenézéssel don Aurelióval, aki mindenáron meg akarja tartani hatalmát. Paloma azonban – a pap, Miguel atya és Cael segítségével – felfedi az igazságot: örökségét elrabolták, életét elnyomták, és most végre visszaszerzi szabadságát. A hegyekben megtalált szerelmük próbára kerül, amikor Aurelio fegyverrel áll eléjük, de Paloma kiáll magáért, és Cael oldalán szembeszáll vele. A történet a szabadság, a szerelem és a méltóság visszaszerzésének küzdelmét meséli el.
Cael szíve minden szavával jobban összeszorult. Tudta, hogy ilyen gonoszság ellen küzdeni kell. A barlang csendjében, ahol csak a tűz pattogása hallatszott, a férfi megfogadta: bármi áron megvédi ezt a lányt. Nemcsak azért, mert élete múlott rajta, hanem mert a szemében meglátta ugyanazt a szenvedést, amit ő hordozott – és talán a gyógyulás reményét is.
A következő napokban Paloma lassan erőre kapott. Cael vadmadarat sütött, gyógynövényekkel borogatta a sebeit, és megtanította neki, hogyan rejtőzzön el a sivatagban. A lány először félt a neszektől, az éjszakai farkasüvöltéstől, de lassan bízni kezdett. Egyik hajnalon, amikor a nap sugarai rózsaszínre festették a sziklákat, Paloma odasúgta:
– Te vagy az első, aki nem akart birtokolni. Csak megmentettél.
Cael nem válaszolt. Szíve tiltott vágytól lüktetett, de tudta, ha enged neki, veszélybe sodorja mindkettőjüket.
Közben Aurelio emberei fáradhatatlanul kutattak. A falvakban hírt vittek: aki visszahozza Palomát, jutalmat kap. Sokan hitték, hogy Cael elrabolta a lányt. A férfit egyszerre üldözte a saját múltja és a fehérek hatalma.
Egy este azonban váratlan vendég érkezett a rejtekhelyükre: Miguel atya, egy idős pap, aki egykor Paloma családját ismerte. Hónapok óta hallotta a pletykákat Aurelio kegyetlenségéről, és most, amikor rátalált a fiatal nőre, sírva borult térdre.
– Gyermekem, azt hittem, elvesztettelek – mondta. – Tudnod kell: apád rám bízta az iratait, az örökséged bizonyítékait. Aurelio el akarja titkolni mindezt.
Paloma könnyei patakokban folytak. A pap szavai igazolták mindazt, amit eddig csak félelemként érzett. Most már tudta: Aurelio nemcsak gyámja, hanem tolvaja és zsarnoka is.
A hárman együtt tervezték a jövőt. Miguel atya vállalta, hogy a legközelebbi városba viszi az iratokat, ahol a törvény elé állíthatják Aureliót. De az út veszélyes volt, mert Aurelio emberei minden ösvényt őriztek.
Az éjszaka mélyén, miközben a tűz lassan hamvadt, Cael és Paloma egymás mellett ültek. A lány kezét a férfi kezébe csúsztatta.
– Nem félek többé – suttogta. – Mert veled vagyok.
Cael szemei a parázs fényében izzottak. Tudta, hogy ez a szerelem lehetetlen, de mégsem tudta elengedni. Egy pillanatra lehajolt, és ajkaik találkoztak – először félénken, majd egyre mélyebben, mintha mindkettőjük lelke megváltást keresett volna a másikban.
De a boldogságuk rövid volt. Másnap hajnalban a lovak dübörgése újra felverte a völgyet. Aurelio maga vezette embereit, és ezúttal közvetlenül a rejtekhely felé tartottak.
Cael felkapta fegyverét, és Palomára nézett.
– Nem engedem, hogy visszavigyenek – mondta keményen. – Inkább meghalok.
Aurelio lovai közeledtek, patáik dübörgése visszhangzott a sziklák között. A barlang bejáratánál Cael feszülten figyelt, kezében íj, szeme a közeledő alakokra szegeződött. Tudta, hogy esélye sincs sok ember ellen, de a szívében lángolt az elszántság.
Paloma mögötte állt, arca elsápadt, de tekintete szilárd volt.
– Cael… – szólt halkan. – Ha kell, veled harcolok. Nem megyek vissza hozzá.
A férfi szíve összeszorult. Olyasmit érzett, amit még soha: hogy valaki nemcsak tőle várja a védelmet, hanem kész mellette állni.
Aurelio leszállt a lováról, és hangja harsányan hasított végig a szoroson:
– Paloma! Végre megtaláltalak. Ez a vadember elrabolt, de most vége a színjátéknak. Gyere ide!
Paloma azonban nem mozdult. Szembenézett vele, és olyan erővel felelt, amitől még Cael is megdöbbent:
– Te raboltál el engem! Te vetted el az életemet, az örökségemet, a szabadságomat! Nem megyek veled, Aurelio!
A férfi arca eltorzult a dühtől. Kardot rántott, és előrelépett, de Cael kilépett a rejtekhelyről, íját megfeszítve.
– Egy lépést se tovább – morogta. – Ha hozzáérsz, meghalsz.
A feszültség a levegőt is szétfeszítette. Aurelio emberei tanácstalanul pillantgattak egymásra: kövessék-e urukat, vagy féljenek a vad harcostól, aki olyan eltökélten állt ott?
Miguel atya előlépett, kezében a régi iratokkal, és felemelte a hangját:
– Aurelio! Tudjuk az igazságot. Ezekben a dokumentumokban minden benne van – Paloma öröksége, apja végrendelete, és a te árulásod. Ha most nem engeded el, a városban a törvény elé állítanak.
A szavak, mint nyílvesszők, úgy találták el Aureliót. Arca elsápadt, majd vörösre váltott a haragtól.
– Hazugság! – üvöltötte. – Senki nem veheti el tőlem, amiért annyit küzdöttem!
És ezzel előrelendült. A következő pillanatban kaotikus harc tört ki: acél csapódott acélhoz, lovak rikoltottak, nyilak süvítettek. Cael úgy mozgott, mint a szél: gyorsan, könyörtelenül, minden ütése védelmet és bosszút hordozott.
Paloma a barlang sziklái mögül nézte, szíve vadul dobogott. Amikor Aurelio közel került hozzá, a lány ösztönből felkapott egy követ, és teljes erőből a férfi felé hajította. A találat kizökkentette, s ez adott Caelnek egyetlen esélyt: kardját Aurelio torkának szegezte.
A fehér földbirtokos hörögve rogyott térdre. Szemeiben nem bűnbánat, csak gyűlölet égett, mielőtt a földre zuhant.
A harc véget ért. Az emberei szétfutottak, vezető nélkül széthullott a hatalom, amely évekig félelemben tartotta a vidéket.
A csend visszatért a szorosba. Paloma odarohant Caelhez, és reszketve ölelte át.
– Szabadok vagyunk – suttogta. – Végre szabadok.
Cael lehunyta a szemét, és először érezte úgy, hogy a múlt terhei leomlottak róla. Nemcsak megmentette Palomát – hanem új életet is talált benne.
A nap már magasan járt, mire a füst és a vér szaga lassan eloszlott a völgyben. Miguel atya letérdelt Aurelio teste mellett, és keresztet vetett. Nem öröm volt a szívében, hanem keserű megnyugvás.
– Isten ítélete teljesedett be rajta – mondta halkan. – Most már nincs hatalma felettetek.
Paloma a sziklákra ült, s könnyei végigcsorogtak arcán. Nem Aurelio halálát siratta, hanem azokat az éveket, amelyeket elrabolt tőle. Cael mellé telepedett, és a férfi karját szorosan köré fonta.
– Most mi lesz velünk? – kérdezte a lány, hangjában egyszerre remény és félelem.
Cael a távolba nézett, ahol a horizonton a sivatag végtelenje terült el. Tudta, hogy a világ tágasabb annál, mint amit valaha bejárhat, és hogy a múlt üldözheti őket, még ha Aurelio már nem is élt.
– Az életünk most kezdődik – felelte lassan. – A döntés a tiéd, Paloma. Ha velem akarsz maradni, bárhová elviszlek.
A lány szeme felragyogott. Sokáig csak egy fogoly volt, most először érezte, hogy választhat. Megfogta Cael kezét, és megszorította.
– Veled megyek – mondta egyszerűen. – Bárhová.
Miguel atya rájuk mosolygott. – Akkor nekem is küldetésem van. Elmegyek a városba, hogy átadjam az iratokat, és igazságot szolgáltassak. Az embereknek tudniuk kell, hogy Aurelio zsarnoksága véget ért. Ti pedig menjetek. Az élet nem vár.
A következő napokban Cael és Paloma a hegyek felé vették az irányt. A táj vad volt, mégis felszabadító. A lány minden nap erősebbnek érezte magát, és lassan megtanult bízni nemcsak a férfiban, hanem önmagában is.
Egyik este, amikor a csillagok ragyogtak a fekete égbolton, Cael a tűz mellett ült, és Palomára nézett.
– Soha nem hittem volna – mondta –, hogy valaha is békét találok. A múltam csak vérből és harcból állt. Te vagy az egyetlen, aki új értelmet adott az életemnek.
Paloma odahajolt, és ajkával megérintette a férfi ajkát. – Akkor mostantól együtt írjuk a jövőnket.
És ott, a végtelen csillagok alatt, két megtört lélek végre egymásban talált otthonra.
A hegyek között telt napok lassan hónapokká váltak. Paloma és Cael kunyhót építettek maguknak a fenyvesek árnyékában, a patak partján. A lány megtanult tüzet rakni, vizet hozni, sőt vadászni is, míg Cael mellett felfedezte saját erejét, amelyet eddig Aurelio árnyéka elnyomott.
Néha Miguel atyától érkezett hír: a városban Aurelio halála után békésebb idők jöttek. A dokumentumok, amelyeket az atya átadott, bebizonyították, hogy Paloma apja földjeit és örökségét jogtalanul vette el Aurelio. Az emberek végre igazságot láttak, s Palomát már nem a gazdag özvegyként emlegették, hanem a szabadság jelképének nevezték.
De Paloma nem kívánt visszatérni a városba. Számára a szabadság nem az örökséget jelentette, hanem azt a férfit, aki mellette ült esténként, és akinek tekintetében nem volt se kapzsiság, se hatalomvágy – csak csendes hűség.
Egyik téli estén, amikor a hó betakarta a hegyeket, Cael váratlanul megszólalt:
– Paloma… az életem eddig bujkálásból állt. A törvények nem az én oldalamon állnak. De ha akarod, lemehetünk a városba. Visszaszerezheted, ami jogosan a tiéd. Én pedig… eltűnök, ha kell.
A lány döbbenten nézett rá. – Azt hiszed, boldog lennék nélküled? – kérdezte halkan, majd a férfi kezét az övébe fonta. – Nem az örökség kell. Te kellesz. Az a kunyhó kell, ahol ketten vagyunk.
Cael szeme megtelt könnyel. Sosem kért tőle senki semmit, sosem választották őt önként. Most először érezte, hogy tartozik valahová.
A tél elvonult, a tavasz virágot hozott a rétekre. És amikor a hegyekben ismét zöldellt minden, Paloma és Cael a patak mellett ültek, és a lány mosolyogva szólt:
– A múltat magunk mögött hagytuk. Mostantól mi írjuk a történetünket.
Cael átölelte, és a szél, amely a hegyek csúcsai között suhant, mintha megerősítette volna ígéretüket.
Így ért véget Aurelio árnyékának kora, és így kezdődött két lélek új élete – nem birtokokon, nem vagyonon, hanem egymás szeretetén építve.
Az évek lassan teltek a hegyek között. Paloma és Cael élete egyszerű volt, mégis gazdagabb, mint bármelyik uraság fényűző birtoka. A kunyhó mellett veteményeskertet műveltek, állatokat tartottak, s a hegyek vadjai biztosították számukra mindazt, amire szükségük volt.
Tavasszal megszületett első gyermekük, egy kislány, akit Estrellának neveztek el – mert Paloma úgy érezte, ő olyan, mint a csillag, amely a legsötétebb éjben is fényt ad. Cael kezébe vette a csecsemőt, és szívében olyan béke áradt szét, amilyet soha nem ismert. A vad harcosból most apa lett, és ezzel minden csata, minden seb értelmet nyert.
Miguel atya néha felkereste őket, hozott híreket a városból. Azt mondta, hogy Aurelio öröksége végleg eltűnt a történelem lapjairól, de Paloma nevét az emberek a bátorság jelképeként emlegetik. A lány azonban mindig csak mosolygott, amikor ezt hallotta.
– Nem az számít, hogy mit mondanak rólam – felelte. – Hanem az, hogy itt lehetek velük.
Cael közben tanította Estrellát a hegyek törvényeire: hogyan figyeljen a szélre, a madarak énekére, hogyan hallja meg a patak meséjét. A lány örökölte anyja szelíd szívét és apja éles eszét.
Az évek során több gyermekük is született, és a kis kunyhó lassan zsivajtól, nevetéstől lett hangos. A hegyek magányát felváltotta a család melege, és Cael szívében nem maradt hely a múlt árnyainak.
Egy nyári estén, amikor a nap lebukott a hegyek mögött, Paloma Cael mellé ült a küszöbre. Gyermekeik a fűben játszottak, a levegő tele volt tücskök ciripelésével.
– Emlékszel, amikor először találtál rám? – kérdezte halkan. – Azt hittem, a szabadság csak álom. Most meg… itt van minden nap az életünkben.
Cael átkarolta, és szeme a horizonton pihent meg. – Nemcsak szabadságot találtál, Paloma. Hanem otthont. És azt nekem adtad.
A csillagok lassan kigyúltak az égen, és Estrella nevetése visszhangzott a völgyben.
Így telt az idő, s a világ számára Paloma és Cael története talán lassan feledésbe merült. De a hegyek tudták, hogy két lélek, akik valaha üldözöttek voltak, most egymásban és gyermekeikben találták meg az örökkévalóságot.
