Bementem a kórházba egy levéllel a zsebemben. Egy levéllel, amit soha nem küldtem volna el, mert nem volt, kinek elküldjem.
„A diagnózis előrehaladott” – mondta az orvos három héttel korábban. – „Jobb lenne, ha elrendezné az ügyeit.”
Milyen ügyeimet? Nem volt családom. Nem voltak közeli barátaim. Az utolsó kapcsolatom évekkel ezelőtt ért véget. Otthonról dolgoztam, egyedül ettem, egyedül aludtam. Ha meghalnék, hetekbe telne, mire valaki észrevenné.
Aznap este felvettek a kórházba „fájdalomcsillapítás és speciális ellátás” céljából. Szépített kifejezés volt arra, hogy: ide jövünk, hogy megvárjuk, ami még hátravan.
A váróban, miközben abszurdnak tűnő papírokat töltöttem ki (kit érdekel már a vércsoportom, ha úgyis minden eldőlt?), hirtelen sikolyt hallottam.
Egy fiatal lány, talán húszéves lehetett, egy székre roskadt. Koszos ruha volt rajta, a haja kócos, a szemei tele pánikkal.
– Segítség! – kiáltotta. – Jön a baba!
Minden káosszá vált. Nővérek rohantak, tolókocsik, kiabálások. Elvitték a szülőszobára. Én ott maradtam, a félig kitöltött űrlappal a kezemben, és valami furcsát éreztem: kíváncsiságot. Olyasmit, amit órák óta nem éreztem semmi iránt.
Közös kórterembe kerültem. Nem tudtam aludni. Időnként hallottam egy újszülött sírását valahonnan az emeletről. A hang átfúrta a mellkasomat.
Másnap reggel a nővér zaklatottan jött be.
– Hallott valamit az éjjel? – kérdezte. – Látott valakit kijönni?
– Mi történt?
– A lány, aki tegnap szült... elment. Elszökött a kórházból. A babát itt hagyta.
Megdermedtem.
– És a baba?
– Jól van. A koraszülött osztályon van. De... semmit sem tudunk az anyáról. Nem hagyott hátra igazi nevet, sem iratokat. Semmit.
Egész nap nem tudtam kiverni a fejemből. Egy baba anya nélkül. Egy élet, ami éppen akkor kezdődik, amikor az enyém úgy tűnik, véget ér.
Aznap este – nem is tudom, miért –, megkértem, hogy toljanak el tolószékben a babát megnézni.
– Ez nem szokásos eljárás... – kezdte a nővér.
– Kérem – suttogtam. – Csak látni szeretném.
Talán a hangomból, talán a tekintetemből megértette, amit a lány szemében is láttam: kétségbeesést.
Elvitt.
Az üveg mögött, kék takaróba bugyolálva, ott volt ő. Kicsi, tökéletes, és teljesen mit sem tudott arról, hogy elhagyták. Hogy senki sem jelentkezett érte.
Valami eltört bennem.
Három nappal később, amikor a szociális munkás bejött, hogy beszéljen velem a „gondozási lehetőségekről”, egy kérdést tettem fel, amitől elakadt a szava:
– Megtarthatom a babát?
– Asszonyom... ön... – kereste a szavakat – ...hosszú távú kezelés alatt áll.
– Tudom – mondtam. – De harcolhatok. Megpróbálhatom az intenzív kezelést, amit korábban visszautasítottam. Ha van akár egy kis esély, élni akarok vele. De kell egy ok hozzá.
Az ablak felé mutattam, a neonatológia irányába.
– Ő az én okom.
Ami ezután következett, az hetekig tartó papírmunka volt, pszichológiai vizsgálatok, szociális munkások látogatásai. Úgy néztek rám, mintha megőrültem volna. És talán így is volt.
„Egy egyedülálló, beteg nő, aki gyógyulófélben van, és nincs családi támogatása – babát akar örökbe fogadni.”
Őrültségnek hangzott.
De valami megváltozott azokban a hetekben. Elkezdtem a kemoterápiát. Minden délután elvittek tolószékben, hogy láthassam a babát.
Az üvegen keresztül beszéltem hozzá.
– Szia, kicsikém. Megint én vagyok. Nehéz nap volt, de itt vagyok. Látni fogod, együtt túljutunk ezen.
A nővérek már ismertek. Egyikük, Marta, egy nap azt mondta:
– Tudja, hogy ő nem tudja, maga ott van, ugye?
– Én tudom – válaszoltam. – És ez elég.
Két hónappal később az orvos olyan arccal jött be, amilyet még sosem láttam rajta.
– A diagnózis javul – mondta. – Nem tudom teljesen megmagyarázni. A kezelésre adott válasz... szokatlan. Kivételes.
Sírni kezdtem. Évek óta először sírtam örömömben.
Újabb két hónap múlva a szociális munkás visszatért.
– Áttekintettük az ügyét. A kezelésre adott válaszát, a pszichológiai értékeléseket, a nővérek ajánlásait... – megállt egy pillanatra. – Ha tovább javul, és megfelelő felügyelet mellett, megfontolhatunk egy ideiglenes gyámságot, ami örökbefogadáshoz vezethet.
Nem tudtam megszólalni. Csak bólintottam, miközben a könnyeim folytak.
Ma egy éve történt mindez.
Mateo egyéves és két hónapos. Az ölemben ül, miközben ezt írom, és próbálja elkapni a telefonomat a kis kezeivel. A hajam visszanőtt – őszebben, mint volt –, de ott van. A hegek is ott vannak.
A diagnózis remisszióban van. Az orvosok „csodáról” beszélnek. Nem tudom, hiszek-e a csodákban, de ezt tudom:
Elmentem a kórházba pihenni.
Kaptam egy babát.
És ő adott nekem okot az életre.
Sosem találták meg a biológiai anyját. Néha gondolok rá, vajon jól van-e, vajon egyszer majd tudni akar-e róla. Leveleket írtam neki, amiket egy dobozban őrzök – hátha egyszer előkerül. De azt is tudom, hogy valahogy, furcsa és fájdalmas módon, ő mentette meg az életemet, amikor ott hagyta Mateót azon az éjjelen.
Két ember, akik ugyanabba a kórházba érkeztek, remény nélkül.
Ő elmenekült a sajátja elől.
Én megtaláltam az enyémet abban, amit ő hátrahagyott.
Az élet már csak ilyen. Néha, amikor azt hiszed, mindennek vége, amikor becsukod az utolsó oldalt, valaki megjelenik, és egy teljesen új könyvet ad a kezedbe.
Az enyémnek barna szeme van, és nevet, amikor megcsiklandozom a lábát.
És minden nap, amikor felébredni látom, azt gondolom:
„Ma is érdemes küzdeni.”
Ha épp sötét időszakon mész keresztül, emlékezz: néha a fény a legváratlanabb helyről jön.
Ne add fel. A történeted még nem ért véget.
Szeretnéd, hogy stílusában is irodalmibbá, magyar novellaszerűvé tegyem a fordítást (pl. természetesebb magyar mondatszerkezetekkel, finomabb hangulatban)?
