Sosem felejtem el a napot, amikor először megláttam Balázst. Gyerekotthonba mentem, hogy elvigyem a ruhákat, amiket a gyerekeim már nem használtak – ahogy háromhavonta mindig szoktam. Hét éhes száj mellett pontosan tudtam, milyen értékes dolog megosztani azt a keveset, ami nekünk megmarad.
Ott ült egyedül az udvar sarkában, egy kifakult piros kisautót szorongatva. Úgy öt éves lehetett, gondoltam. A kissé ferde szemei kíváncsian, de félénken néztek rám.
— Szia — mondtam neki, leguggolva elé. — Hogy hívnak?
— Ba... lázs — válaszolta nehezen, de az a mosoly, amit közben adott, beragyogta az egész arcát.
Pár percig beszélgettünk. Megmutatta az autóját, elmesélte, hogy szereti a dinoszauruszokat, és a kedvenc színe a kék. Amikor felálltam, hogy induljak, valami összeszorította a mellkasomat.
— Az a kisfiú már két éve itt van — mondta a gondozó, miközben aláírta az adomány átvételét. — Down-szindrómás. Mindig érdeklődnek iránta a családok, de amikor megtudják... — sóhajtott. — Senki sem fogadta még örökbe.
Azon az éjjelen nem tudtam elaludni.
— Anya, miért vagy ilyen csendes? — kérdezte Lucía, a tizennégy éves lányom, miközben együtt mostuk el a vacsora utáni edényeket.
— Ma találkoztam egy kisfiúval — mondtam. — Balázsnak hívják. Down-szindrómás, és senki sem akarja örökbe fogadni.
Lucía elgondolkodott, ugyanazt a tányért törölgetve már harmadszor.
— És te... te akarod örökbe fogadni? — kérdezte egyenesen, ahogy csak egy tinédzser tud.
— Őrült vagyok, ugye? — nevettem, bár a könnyek már majdnem kibuggyantak. — Hét gyerekem van, reggeltől estig dolgozom, épphogy elég, amink van...
— De elég — mondta, letéve a tányért és átölelve engem. — Mindig elég, anya. Mert te azzá teszed.
Ez a beszélgetés megismétlődött mindegyik gyerekemmel a következő napokban. Roberto, a tizenkét éves fiam, azt mondta:
— Egy testvér ide vagy oda, anya, nem számít. Úgyis sokan vagyunk már.
A kilencéves ikrek, Ana és Carlos izgatottan kérdezték, hogy az új testvér tud-e majd focizni.
Még a legkisebb, a hatéves Pedrito is azt mondta:
— Én megtanítom majd bekötni a cipőjét, anyu. Én már tudok.
Két hónappal később, hegyeknyi papírmunka, interjú és vizsgálat után visszamentem az otthonba.
— Balázs! — kiáltottam, amikor megláttam ugyanabban a sarokban. — Van valami, amit el kell mondanom.
Felém futott kitárt karokkal.
— Hoztál di...noszauruszt? — kérdezte reménykedve.
— Még jobbat — mondtam, letérdelve és megfogva a kis kezét. — Szeretnél egy családot? Testvéreket, anyukát, otthont?
A szemei hatalmasra nyíltak.
— Én? Tényleg?
— Tényleg, kicsim. Ha te akarod, én szeretnék az anyukád lenni.
A karjaimba vetette magát olyan erővel, hogy majdnem elestünk. Ölelve sírtunk mindketten.
Amikor hazavittem, a hét gyerekem ott állt az ajtóban egy kézzel készített táblával:
„Üdv itthon, Balázs!”
Lucía csokitortát sütött. Az ikrek pedig dinoszauruszos rajzokkal díszítették a szobát, amit Balázs ezentúl Robertóval osztott meg.
— Balázs — mondtam —, ők a testvéreid.
Ami ezután történt, még ma is könnyeket csal a szemembe. Mindenki egyszerre ölelte, beszélt hozzá, mutatta neki a házat. Balázs csak nevetett és nevetett — azzal a tiszta gyermeki nevetéssel, amit semmi sem tud elrontani.
Aznap este, amikor betakartam az új ágyában, ezt mondta:
— Ma...ma, álmo...dom?
— Nem, drágám. Ez valóság. Mostantól ez a te családod.
— Örök... re?
— Örökre — ígértem, és megcsókoltam a homlokát.
Azóta három év telt el. Könnyű volt? Nem. A terápiák, az orvosi vizsgálatok, a tanulási nehézségek mind sok energiát kívánnak. De minden alkalommal, amikor Balázs átölel, és azt mondja: „Sze...ret...lek, anya”, tudom, hogy jól döntöttem.
A többi gyerekem többet tanult türelemből, empátiából és feltétel nélküli szeretetből, mint bármelyik könyvből tanulhatott volna. Roberto minden délután segít Balázsnak a leckében. Lucía megtanult jelnyelven kommunikálni vele. Az ikrek pedig bátran megvédik a játszótéren.
Egy hete vacsoránál Balázs felemelte a poharát, és nagy igyekezettel ezt mondta:
— Ko...csi...ntsunk a csa...lá...domra. A vi...lág leg...jobb...jára.
Nevetve és sírva egyszerre emeltük mi is a poharunkat.
Egyedülálló anya vagyok nyolc gyerekkel. És egyetlen napot sem cserélnék el ebből a gyönyörű őrületből.
Mert a szeretet nem oszlik meg — megsokszorozódik. És a mi otthonunkban, bár a pénz kevés, a szeretetből mindig jut bőven. ❤️
